A képen egy lábnyom látható. Ez a lábnyom azt a pillanatot örökíti meg, amikor több mint négyezer évvel ezelőtt valaki mezítláb rálépett a napon száradni hagyott vályogtéglára. Kr.e. 2000, a sumér városállam, Ur a mai Irak területén.
Nem tudom, milyen körülmények között került oda ez a lábnyom. Talán éppen ilyen verset ihlető hangulatban készült.
„Hasas korsó szeme legyen a mi szemünk,
hasas korsó szíve legyen a mi szívünk:
ami bensődet tölti meg
A mi bensőnket töltse meg!
Vidám a májunk már, boldog a szívünk!
A sors téglájára belőled loccsantunk,
te küldesz békességet, bőséget a földre,
hej, szegődjék hát melléd Ninkaszi* egy életen át!
Sört, bort ő szűrjön neked,
örökké a csap szeszének fennséges zubogását halljad!”
/részlet „Fénylő ölednek édes örömében…” SUMÉR IRODALOM KISTÜKRE Sör-ivónknak való/
(*Ninkaszi: sumer istennő a sörfőzők védnöke)
A téglavetők, készítők addig iszogattak, míg megjött az ihlet, hogy valami maradandót alkossanak. De hát mit tehet egy egyszerű dolgozó, aki még írni, olvasni sem tud. Fogd meg a söröm kiáltotta barátjának és a lábával óvatosan nyomott hagyott az egyik téglán. Ezt majd évezredek múlva is látni fogják. De a neve nem, életkora nem, semmi nem került mellé. Egy lábnyom. Egy nyom csupán. A magyarázatot nekünk kell kitalálni vérmérsékletünknek, tudásunknak, képzelőerőnknek megfelelően. Mert az is lehetséges, hogy csak ez az egy tégla magasítás hiányzott, hogy beláthasson szíve szerelmének kertjébe, ahol számára az eljövendő csoda rejtezett. Folytathatjuk a sort.
Milyen lenyomatot hagyunk magunkról? Mi marad belőlünk? Egy ideig emlékeznek ránk, azután maradnak még a fotók. Bár a mai digitális világban ezek könnyedén eltűnnek. A papírképek elporladnak. A festmények elöregednek. Talán a „kőbe vésett fájdalom” még megmarad egy kicsit, de abból sem tudnak meg sokat a modellről. Hiszen mindenki elmúlik, aki emlékezik, az is.
Esetleg írások maradnak fenn a múltból. De ezekre is a mai érzéseinken, gondolkodásunkon keresztül tekintünk. Hol van a valóság? Miközben a saját elgondolásunkat 100% valóságként tálaljuk.
A „Hét élet” (Seven Pounds) című film története egy olyan férfiról szól, aki közlekedési balesetet okozott és hét ember halt meg miatta. Szó szerint szétosztja magát. Csal is, hogy megfelelő információt szerezzen azokról, akiknek önmaga szerveiből, házából adni akar. Ad a tüdejéből, májából, csontvelőjéből, az egyik veséjét. A házát egy gyermekeivel bántalmazó kapcsolatból menekülő anyának adja. Végül beleszeret egy lányba, aki szívátültetésre vár. Az érzés kölcsönös, és mivel a lány esélytelen a szívátültetésre a donorszerv ritkasága miatt, nincs más megoldás, mint hogy önként meghal, és átadja a szívét egy ügyvéd barátja segítségével a lánynak. A szaruhártyáját pedig egy vak zongoristának.
Azon gondolkodom, hogy mekkora lenyomat egy élő szív egy másik emberben. Élet az életben. Nyilván, amíg él. A lány él, és a szerelme szíve dobog benne. Tudom, hogy hatásvadásznak tűnik a gondolat, de a lány minden dobbanással arra emlékezik, akié volt. Ez elég erős lenyomat.
Mit mondana erre egy atomfizikus, aki a világegyetem energiáinak rezdüléseit vizsgálja, és azt mondja, hogy mindennek hatása van mindenre. Mert minden energia. Minden energiának lenyomata van. Tehát minden szónak, sóhajnak, olyan érzésnek, amely energiát használ.
Ha így nézünk Jézus áldozatvállalására, aki az életét feláldozza, hogy éljünk, hogy megállhassunk Isten előtt úgy, hogy legyen esélyünk Isten birtokának, tulajdonának, kedves emberének lenni. Nem annak látszani, hanem valóságosan hozzá tartozni. Vajon mit gondoljunk? Együtt tudunk élni azzal a gondolattal, mint az a lány, aki az őt szerető ember szívével él, hogy Jézus szíve dobog bennünk? Ez az örök életünk dobogó szíve. Persze képletesen mondom, de olyan ez.
Mi marad belőlünk? Kell, hogy maradjon bármi is? Feleljen Blaise Pascal. A francia matematikus, fizikus, filozófus és feltaláló megtérését egy kis feljegyzés örökítette meg, amelyben többek közt így ír: „Tűz…tűz… Ábrahám, Izsák és Jákób Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.”
Csak az a lenyomat izgalmas, az marad meg, amelyik Istenben marad meg belőlünk.
