Néha úgy érzem, mintha ebben a felgyorsult életritmusban egyre több lépést hagynánk ki. Mintha sietve, türelmetlenül ugrálnánk előre. Mintha az idő nem engedné, hogy megálljunk és rendesen megtapasztaljuk mindazt, ami előttünk áll, vagy már magunk mögött hagytuk. Úgy képzelem, mintha egy sebes folyású folyó felett kifeszített függőhídon haladnánk át. A folyó az idő rohanását jelképezi: sodor, elviszi a figyelmünket és ha nem vigyázunk, eltűnik benne mindaz, ami igazán fontos. A túlpart az örökkévalóság, Isten országa, a hely, ahová tartunk. A függőhíd pedig maga az életünk, amelyen óvatosan, egyensúlyozva kell áthaladnunk.
A híd pallói azonban mintha egyre ritkábban követnék egymást. Van, amit mi magunk hagyunk ki, mondván: „nincs rá időnk”, „most nem fér bele”, vagy „majd jövőre”. Más pallókat talán mások vesznek ki a lábunk alól. A feladatok, a nyomás, a társadalmi elvárások, vagy egyszerűen az a korszellem, amely mindent a gyorsaság, a teljesítmény és az azonnaliság felé hajt. Így aztán egyre nagyobb ugrásokra kényszerülünk. És bár az élet hídja eredetileg reménnyel, szépséggel, a növekedés örömével hívott bennünket, manapság inkább félelmetesnek tűnik. Mintha minden ugrásnál ott lenne annak veszélye, hogy ha elvéti az ember, a sodrás magával rántja.
Elég csak a naptárunkra nézni. November elején már a Mikulást készítjük, aztán gyorsan elröppen az advent. Hamar elillan a gyertyaláng és máris itt a karácsony, amelyet szinte azonnal követ az újév. Alig pislogunk kettőt, máris csokinyulak jelennek meg a bevásárlóközpontok polcain. A ritmus egyszerűen túl gyors. És amikor a ritmus túl gyors, a rítus annál is gyorsabban eltűnik. Hová lesz a megélt ünnep? Pedig az olyan időszakok, mint az advent vagy a böjti hetek eredetileg épp a rítus megélésére készítik elő a lelket és a testet is! Arra tanítanak, hogy ne ugorjunk át fontos lépéseket. Hogy legyen idő elcsendesedni, megérni a következő lépésre. Ezek az időszakok nem elvesznek a híd pallóiból, épp ellenkezőleg: kiegészítik azokat. Extra deszkák, amelyek nem hátráltatni akarnak, hanem épp, hogy megtartani bennünket az idő sodrásában. Segítenek, hogy amikor hitünk legnagyobb kérdéseivel találkozunk, az ünnep misztériumában biztonságos terepen vethessük meg lábunkat.
Ha azonban még ezeket az „extra” időket is elengedjük és csak rohanni próbálunk, akkor a híd egyre hézagosabb lesz. És végül az élet sodrása válik uralkodóvá. A félelem és a szorongás pedig akkor is velünk marad, amikor körülöttünk látszólag minden ragyog. Amikor díszek csillognak, amikor ünneplünk, amikor elvileg örömnek kellene betöltenie a szívünket. De öröm és béke nem nő ki a rohanásból, ahhoz idő, figyelem és lelassított lépések kellenek. Isten igéje ezen az úton olyan, mint a lábunk előtt világító mécses. Megmutatja, hova lépjünk, figyelmeztet a hiányzó pallókra és meleg fényével vesz körül akkor is, amikor a folyó sodrása félelmet kelt. Nem biztos, hogy megmutatja a teljes hidat egyszerre, de mindig megvilágítja a következő lépést.
Nem árt emlékeztetnünk magunkat, hogy minden adott, amire szükségünk van. Az Út maga Jézus. Az idő, amely minden nap új kegyelemként érkezik. A távolság is, amelyet mindannyian más tempóban járunk be. Néha talán túl sok sa program vagy a teendő, rengeteg lehetőséget kínál egy nap, amiből alig tudunk választani is, de hogy milyen léptekkel tesszük meg az utat, mit hagyunk ki és mit ugrunk át, az már ránk van bízva. A bölcsességünk mértékétől függ, hogy mit engedünk el és miben vetjük meg a lábunkat.
Lehet, sőt kell lépésről lépésre haladni. Mert az örökkévalóság felé vezető úton a biztonságot és a sikert nem a tempó adja, hanem az, aki a hidat tartja.