Ringatom magunkat. Ő a karjaimba burkolózva, én a szék ölelésében. Csak mi ketten létezünk ebben a pillanatban. Hogy nagy kupacban áll a szennyes, még nagyobb halom mosatlan edény pislog rám a konyhából, nem mostam hajat még a héten és ránézésre egy félig leeresztett lufira hasonlítok, mind nem számít. A naplemente csendjében egymást nézzük. Nem is csak nézzük, átfolyunk egymásba ezen a mély pillantáson keresztül. Olvas engem, én pedig elveszek szemének örökkévalóságában. Egész megrendítő, ahogy kékjének univerzumát látom. Úgy húz ez a mélység, hogy beleszédülök. Már akkor megfogadtam, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a különleges ajándékát az életnek egész életemben eleven emlékként hordozzam.
Amíg lehetett elmélyedtem ebben a szavak nélküli bölcsességben, amit születésével magával hozott. Mi akkor így beszélgettünk. Hosszan, csendben, őszintén és teljes szeretetben. Ez formálta a magamról alkotott képet is. Anya lettem. De ez alakította őt is. Gyermekként, félelem nélkül, teljes biztonságban bízhatta rám magát. Idővel ebből az összeforrt sziámi állapotból léptünk egyre távolabb egymástól. Minden életszakasz, ovi, iskola, kolesz, egyetem, majd a családalapítás újabb lépéseket jelent. De talán nem is jó, ha azt mondom, egyre távolabb kerültünk egymástól. Inkább olyan ez, mint a bolygók mozgása a Nap körül. Egymás körül keringünk, mert annak a köteléke, aki életre hívott és megtartott bennünket, nem távolságot mér, hanem ritmust. És bár mindig azt mondom, nem tudok táncolni, legfeljebb lötyögni, jó ez a keringő.
Jó viszont, hogy vannak hűvösebb napjai is ennek a keringőnek, mikor megélhetünk egy új ritmust. Másfajta találkozást olyanokkal, akik hozzák szívük egyéni dallamát és megengedik, hogy kicsit mások is belehallgassanak. Szépen nyílnak új harmóniák, melyekben rácsodálkozhatunk az összetartozásunkra. Hogy tudunk együtt szépen szólni. Erre az új tanév első hete ébresztett rá. Kezdetben bosszantó, mára viszont szívet melengető képpé szelídült az ovisok évkezdő keserves sírása.
Az óvoda épülete gyakorlatilag közös udvaron osztozik az iskoláéval. Csoportonként percre pontosan vonulnak hosszú sorokban napi sétájukra. Először a kiscsoportosok mennek. Ahogy az ember nézi őket, nem tudja eldönteni, szomorkodjon vagy nevessen. Párosával tipegnek egymás kezét fogva és mindegyik bömböl. Sétálnak, mint a kislibák, követik az óvó nénit, de közben pityeregnek és folyton felhangzik valamelyik szájából: „ANYAAAAAA!!!” Akkor a kórus együttérzőn emel kicsit a hangerőn, még egy-két gyorsan elhaló visszhang is hallatszik. A középsőben már nem volt ennyi pityergő. A nagycsoportos gyerkőcök meg úgy csacsogták végig az utat, mint a piaci kofák. Mindezt megkoronázza az egyik elsős hittanos nyilatkozata az első napot követően: „Ez a nap egész jó. Azt hiszem, holnap is eljövök.”
Számomra tanulság, hogy nagy állóképesség kell kibírni azt, amikor az egyik kezét már elengedtem, de a másikét még nem fogtam meg. De az is igaz, hogy ha senkiét nem engedem el, úgy igazán nem tudom, milyen Isten erőterében, körülötte teljes bizalommal keringeni. Nem érzem át, hogy a másik fájdalma az enyém is, és ebben a közös fájdalomban, de csacsogásban is van valaki nagyobb, aki végül kézen fog és hazavezet. A másik tanulság, hogy felesleges a mélyűrben keresni az idegeneket úgy, hogy a körülöttünk lévő idegenekhez nem tudunk kapcsolódni. Ezért hajrá tanévkezdő ovisok, sulisok, pedagógusok, szülők és mindazok, akiknek életében nagy változás köszön be éppen. Lépjünk barátsággal, nyitottsággal, kedvességgel és szeretettel!
