Böjtben vagyunk, és ilyenkor – még ha a református böjt önkéntes is – igyekszünk visszafogni magunkat és megmaradni az önmérséklet talaján. Az ősök nyomán talán búcsút intünk a zsíros falatoknak, az ízek tobzódásának, és maradnak a fogakat próbáló, lerágott csontok. A böjt azonban soha nem csupán az ételek megvonásáról szólt, hanem a lélek táplálásáról. Az elcsendesedés idején elővesszük és újra átgondoljuk azokat a bizonyos „lerágott csontokat”, azokat a kérdéseket, amelyeket talán egész évben kerülgetünk. Az idő múlásával mindig másként tekintünk rájuk, de attól még jelen vannak és várják, hogy végre komolyan vegyük őket.
Az első ilyen lerágott csont önmagunk meghatározása. Kik is vagyunk valójában? Férfi vagy nő? Ez a teremtettségünkből fakadó identitás a mai világban mégis sokszor új értelmezést kap, megkérdőjeleződik. Ne gondoljuk azonban, hogy a nemiség kérdése régen nem létezett volna; csupán nem kapott ekkora nyilvánosságot és hangsúlyt. Manapság egyesek tudatosan divatirányzatot csináltak a devianciákból, hogy ezzel is megkérdőjelezzék a Teremtő munkáját.
De ez még mindig nem válasz a lényegre: ki is vagyok valójában? Sokan a munkájukkal azonosítják magukat. Először fiú vagy lány, majd diák, később férj és apa vagy feleség és anya válik valakiből. De az önmeghatározás része lesz a szakma, a hivatás, a cím, a rang is. Sokszor már a megszólításból is eltűnik a név, és marad helyette a mérnök úr, a tanárnő, a mester úr, a lelkész úr, a nővérke stb. Tulajdonképpen a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk alapján címkéket ragasztunk magunkra és mások is ránk. De valóban ezek lennénk? Mi történik, amikor ezek a címkék lehullanak rólunk? Amikor a főmérnökből nyugdíjas lesz, a vezetőből egyszerű beosztott, a családfőből özvegy? Az idő nemcsak ráncokat rajzol az arcunkra, hanem lassan lecsupaszítja azokat a szerepeket is, amelyek mögé addig elbújtunk. Így születnek meg Pista bácsik vagy a Margit nénik. De a nagy kérdés ilyenkor is újra odakerül elénk: ki vagyok én valójában? Hol van az az egykori fiú vagy lány, aki valaha oly nagy álmokkal indult el ezen a hosszú úton? Mivé lett vagy mi maradt belőle?
A böjt csendje talán éppen arra való, hogy ezt a valamikori önmagunkat próbáljuk megkeresni. Azt, aki nem címekből, rangból vagy elismerésből él, hanem abból a belső hangból nyer ihletet, amelyet azért hallhat meg, mert Isten képmásaként teremtetett. Ugyanis ha minden külső réteget lehántunk, csak ez marad: a lélek, mely Isten nélkül árva és mezítelen, akárkikkel is veszi körül magát, akármit is aggat magára.
A második nagy kérdés, amivel szembe kell nézni, az, hogy mi a dolgunk, kit szolgálunk? Itt is annyi féle szál fonódik össze egy emberi életben, hogy szinte megszámlálni sem lehet. Szolgálunk a munkahelyünkön, mert ott a munkánkért fizetés jár. Ez pedig fontos, hiszen a megélhetés pedig pénzbe kerül. De szolgálhatjuk a vágyainkat is: tobzódhatunk és az élvhajhászásnak élhetünk. Önigazolásként mondják is sokan: „Senkinek semmi köze hozzá, mire költöm a pénzem, amíg én teremtettem elő erre vagy arra a rávalót. Különben is egyszer élünk, utána meg úgysem számít már semmi.” Ezzel persze, keresztyén emberként nem tudok azonosulni, mivel szerintem alapvető kötelességünk Teremtőnk akaratát szolgálni és vigyázni a ő művére, beleértve saját magunkra is.
De vajon valóban élünk-e, ha csak önmagunkért élünk? Nemrég beszéltem egy ismerősömmel, aki nehéz időszakon megy keresztül. A közelmúltban veszítette el a szüleit, és teljesen egyedül maradt. Kínzó számára például egy születésnap, amikor nincs már kit felköszöntenie. Hiába a hajnali kelés, az egész napi robotolás. Jóllehet a bankszámlája szépen hízik, a munkáját is elismerik, ő mégis régóta egyre inkább befelé fordulva él. Hallgat és teszi, amit kell, sokszor mások helyett is. Este, amikor hazaér, azonban kong a lakás az ürességtől. Ott van a konyhapulton a mosatlan kávésbögre, amibe beleszáradt az utolsó korty, és a kétharapásnyi, megmaradt vajas kenyér is. Nem nyúlt hozzá senki. Tudom, hogy épp ma van az édesanyja születésnapja. Nem csoda, ha ma még jobban belefacsarodik a szíve, hogy csak a falak visszhangozzák a fájdalmas hiányt. Nem könnyű senkinek feldolgozni a saját krízishelyzeteit, főleg, ha valójában el sem tudjuk engedni a történteket, és az sincs, akivel megoszthatnánk a terheinket, vagy aki segítene letenni őket akár csak időlegesen is. A siker nem ölel vissza. A pénz nem hallgatja meg a fájdalmat. A rang nem törli le a könnyeket.
Ismerősömnek sem könnyű megbékélni a megmásíthatatlan veszteséggel, különösen azért, mert nincs senkije, akivel megoszthatná lelke terheit. Nem mondhattam neki, hogy tegye le az Úr elé a bánatát, mivel megrögzött ateista. Korábban már próbáltam ezt, de kinevetett. (Ettől függetlenül hiszem, hogy eljöhet még annak az ideje is, amikor majd ő maga fogja keresni az Istent.) Így most csak annyit tanácsoltam neki, hogy tegyen jót másokkal, de ne pénzzel, ne adományokkal, hanem jelenléttel. Egy beszélgetéssel. Egy figyelmes kérdéssel. Egy őszinte mosollyal. Valamilyen aktivitással. Mert amikor szolgálunk, valójában mi magunk is gyógyulunk. Amikor kilépünk önmagunk zárt köréből, észrevesszük, hogy nem vagyunk egyedül. A böjt talán éppen erre tanít: lemondani arról, ami fölösleges, hogy helyet adjunk annak, ami valóban számít.
Végső soron nem az a lényeg, hogy mit gondolunk magunkról. És nem is az, mit mondanak rólunk mások. Még csak az sem, ha szemtől szemben dicsérnek bennünket a tőlünk valamilyen módon függő személyek; főleg, ha a hátunk mögött közben már a kést fenik. Sokkal többet ér egy másik ember szeméből sugárzó őszinte „köszönöm”, és az a csendes bizonyosság, hogy ma valakinek az élete egy kicsit könnyebb lett miattam. Talán ez a böjt igazi gyümölcse, amikor a lerágott csontokból végül tápláló igazság születik.
