Most egy olyan történetet mesélek el, melyet a feleségemtől hallottam. Őt nagyon megérintette az eset. Tekintettel a helyzet érzékenységére, meg a „gyónási titokra”, véletlenül sem szeretnék senkit kibeszélni, ezért a neveket és a történet néhány elemét meg is változtattam. Teszem ezt azért, mert bízok a Tisztelt Olvasókban, és imádságos szeretetükbe ajánlom Katalint és családját.
Zoltán Szelevényben született az ország másik végén, és ebben az 1000 főnél is kisebb lakosságú faluban nőtt fel, ide járt általános iskolába is. Majd a tőlük valamivel több, mint 10 km-re lévő Kunszentmártonban tanult szakmát. Nagyon szerette a faluját, hiszen itt mindenki ismerte a másikat, és úgy nem is lehetett végig menni az utcán, hogy valaki rá ne köszönjön a másikra. Sajnos azonban a megélhetés már nem volt olyan egyszerű ott helyben, mivel egy ilyen kis településen kevés a munkalehetőség. A megélhetés kényszere végül az alföldi emberből kisalföldit csinált.
Zoltán megelégedetten élte a hétköznapjait Győrben, hiszen jól fizető, biztosnak tűnő állásra sikerült szert tennie. De az ember mindig többre vágyik. Neki nem anyagi természetű hiányérzete volt, hiszen ő a szerényebb életvitelhez volt hozzászokva. Azonban egyre többször fogta el a rossz érzés, amikor egy-egy fárasztó nap után hazaérve csak a magány zúdult rá. A reggeli sietségben a mosogatóban felejtett, elmosatlan kávéscsészétől mégsem várhatta, hogy megkérdezze tőle: „Hogy vagy, te Zoltán? Meséld el, milyen napod volt!” A Teremtő úgy alkotta meg az embert, hogy több páros szervet is adott neki, hogy azok egymást kiegészítve, összehangolva munkálkodjanak a mindennapokban. De a legfontosabb „szervét” az ember csak felében kapta meg azzal a feltétellel, hogy annak párját ő maga keresse meg. Bár szívből mindenkinek csak egy van a testében, teljessé akkor lesz a boldogsága, ha rátalál egy másik, érte dobogó szívre.
Zoltán ezt a hiányzó szívet a net társkereső oldalán gondolta megtalálni. Jöttek is szépen a kosarak, a csalódások, a már majdnem igenek, a túl szép, hogy igaz legyenek, mert bizony rögös ez az út, és nem is szokott ez egyből sikerülni, csak a nagyon szerencséseknek. Aztán egyszer csak Katalin profilja valahogy megfogta, nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Talán azért, mert ő is arról a vidékről származott, ahonnan ő jött, és nem volt benne semmi olyan mű, felvett, városi. A netes beszélgetések szépen szaporodtak, amiket aztán randevú követett. Végül eljött az a pillanat is, hogy Katalin döntött és Győrbe költözött Zoltánhoz. Elkezdték tervezni a közös jövőt, hiszen olyan csodálatosan alakult minden. Az összhangot egy kis pocaklakó is támogatta, így az esküvő nem tűrt halasztást, sort is kerítettek rá az év elején.
Eddig a múlt, és most lépjünk át a jelenbe. A napokban a feleségem furcsa telefonhívást kapott Katától. Elmondta, hogy baj van, és személyes találkozást kért. Ezen aztán minden kiderült. Megszületett a pár kisfia épen és egészségesen, de a boldogság tovatűnt, nagyon el vannak keseredve. Nem az egymás iránti szeretet változott meg, hanem Katalin egészségi állapota. Várandóssága alatt érezte, hogy fojtogató köhögése más, mint amit eddigi életében valaha is megtapasztalt, mert valahogy sokkal mélyebb és nem akart elmúlni. Az orvosok a könnyebb ellenállás felé mentek a diagnózist illetően, mert mi baja is egy alig 30-as fiatal kismamának. Biztos csak felnagyítja az állapotát egy kis plusz figyelem érdekében, de majd elmúlik az a köhögés magától, legkésőbb akkor, ha meglesz a baba. A háziorvos elküldte a sürgősségire is, de hasztalan, nem jutottak előrébb.
Végül nagyjából a várt időben megszületett a kisfiuk, de a fuldokló köhögés maradt. Szükség volt egy komolyabb kivizsgálásra, mely során a bebizonyosodott, hogy Kata jól érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, hogy komoly a baj. A tüdejében több apró daganatot találtak szétszórtan. Miután a lelkészi hivatalban Zoltánnal együtt beszámoltak a helyzetről, könyörgőn néztek a feleségemre, lelki vigaszt, támaszt, segítséget várva. „Lelkésznő, mondja meg, miért történik mindez velünk? Hiszen most kellene a legboldogabbaknak lennünk? Mi lesz a kisfiammal, ha…”- elhalkult a hang, csak a zokogás maradt. Legszívesebben a lelkész is sírt volna, de ő nem tehette meg, mert neki erőt és reménységet kellett sugároznia.
„Kedves Katalin és Zoltán, két dolgot tudok tenni most – válaszolt a feleségem, miközben ő is megtörölte a szemét, mintha csak valami belement volna –, mivel sajnos az én képességeim és lehetőségeim is korlátozottak. Egyrészt imádkozom az Úrhoz Katalin felgyógyulásáért, és erre fogom kérni vasárnap a gyülekezetünket is. Másrészt azonnal felveszem a kapcsolatot egy orvos ismerősömmel, nem mellesleg református testvérünkkel, aki pont az ilyen betegségek területén nagy tudással és tapasztalattal rendelkezik, és megkérem, hogy fogadja Önöket, és adjon tanácsot a jövőre nézve. És természetesen mindig bátran kereshetnek, ha beszélgetés, közös imádság szükségét érzik, és ne vegyék tolakodásnak, ha időnként én is érdeklődni fogok hogylétük felől.”
Amikor meghallottam Katalin és Zoltán történetét, egyszerre azon kezdtem el gondolkozni, hogy én személy szerint mit tudnék tenni, vagy miben és mivel tudnék segíteni nekik. Arra jutottam, ha kisebb változtatásokkal is, de megismertetem nehéz helyzetüket a Tisztelt Olvasókkal. És azzal a kéréssel fordulok mindenkihez, aki elolvassa soraimat, hogy kulcsolja imádságra a kezét, és könyörögjünk együtt Katalin felgyógyulásáért és szeretteiért. Biztos vagyok benne, hogy Urunk be fogja tudni azonosítani a változtatások ellenére is, hogy kiért/kikért is szállnak hozzá az imák.
