Épp egy évvel ezelőtt írtam Máriáról és a 150 kilométerről, amit Názáretből Betlehemig – várandósan – meg kellett tennie. Idén a napkeleti bölcsek története jött elő egy adventi estén, és csak utána gondoltam bele az ő útjuk valóságába. Nem a sokat idézett-magyarázott izgalmas megérkezés történetbe, nem a sokszor gondosan kifejtegetett különleges bolygóegyüttállásba, vagy ajándékaik jelentésének taglalásába, hanem magába az útba. Hogy milyen pusztulat hosszú volt – még ha tényleg tevéken is. Talán mert kicsit most én is belefáradtam…
Igen, persze, tudom, annak idején jobban „ráértek” az emberek, nem kellett mindig minden azonnal (vagy a világ másik oldala egy 10 órás repülőúttal), vagyis tudomásul vették, hogy rá kell szánni az időt a dolgokra. Meg „egy-ügyűbbek” is voltak, vagyis nem ezerfelé figyeltek folyton, hanem az egy saját feladatukra koncentráltak, a tanult emberek nem öt-hat tárgyból érettségiztek (későbbi életükben teljesen felesleges dolgokat eladdig bemagolva), hanem többnyire egy tudományban voltak tudósok. A mai információk töredéke nem dugította az agyukat.
De azért mégis. Amire ezek a férfiak elindultak, az egy korabeli mértékkel is brutál hosszú út volt. Olyan, amire csak nagyon komoly indokkal és elhatározással mész neki. Nagyon mély belső igénnyel és vággyal. Nagyon erős szellemi-lelki késztetéssel. Egy út, ami még hátasállatokkal is nagyjából két hónap úgy, hogy minden nap menni kell! Miért indultak el?
Imádni. Leborulni. Látni. Ott lenni, találkozni. Választ kapni. Megbizonyosodni. Örülni!
A babiloni fogság idején nagyon sok zsidó élt ott keleten, deportálva. Letelepedtek, éltek ahogy tudtak, de élt bennük az ígéret is, a próféciák szava az eljövendő Királyról. Akiről a szír Bálám is beszélt. Hogy csillag jön fel Jákobból… És akik figyeltek rájuk, komolyan vették az ígéretet, még évszázadok múlva is. És jött az asztrológia nyelvén kapott üzenet, hogy a Király, aki a Szabadító, a zsidók országában megszületett. És voltak páran (simán lehet, hogy nem éppen hárman), akiknek ez sokat jelentett. Akik tudták, várták és felismerték, hogy ez az!
Szóval összebeszéltek, összepakoltak és egymást is biztatgatva, erősítve elindultak. De a kezdeti lelkesedés nyilván nem tartott ki olyan hosszan. Jöttek a nehézségek, a belefáradás, a kétségek saját magukban, tudásukban, képességeikben, hitükben és a próféciákban is. Útközben nyilván voltak veszélyes helyzetek, rablótámadások, eltévedések, elő jöhetett az esti tábortűznél, hogy inkább talán vissza kellene fordulni, feladni…
De volt valami, valamijük, ami folyamatosan adott volt. Vagyis a mai csillagászok szerint három egymás utáni együttállásban ez alatt az idő alatt – a „Csillag”. A fentről jött fény, ami számukra ugyanolyan valóság volt, mint az útjuk minden töredelme, a fáradtságuk, a megtámadottságuk, a kételyeik, az, hogy hosszú, nagyon hosszú az egész.
És nem adták fel. Végigmentek. És „íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy (heves, erős) volt az örömük.” (Mt 2,9-10)
Fáradt vagyok és megvan az okom rá. De tudom, hogy mi az az út, amin megyek, próbálok, igyekszem előre. Amire már olyan nagyon régen elindultam, mert hittem azoknak, akik beszéltek Róla nekem, és úgy döntöttem, hogy komolyan veszem. Mély belső vággyal indultam, hogy imádjam, Vele legyek, találkozzunk, megbizonyosodjam – hogy boldog legyek.
De olyan nagyon hosszú. Annyira alkalmatlan vagyok, eltévedek, életroppantó dolgok, erőveszteségek történnek, és annyi a támadás is… Ha saját magamra nézek, ha a mai világban egyházunkra nézek, ha a mai Európára vagy civilizált világunkra nézek, ha csinálom a mindennapi munkát, ha hordozom a családot, ha bevásárolni megyek a közértbe… ha igyekszem „teljesíteni” az idei adventet és karácsonyt…
Viszont ami/Aki felé a babiloni bölcsek mentek, az nekem már mégiscsak megvan. Nekem ez a Csillag itt van. Itt ragyog felettem és nekem, ahogy Ézsaiás testvér pár ezer éve mondta (Ézs 60,1-2), és aztán Ő maga is, a Hajnalcsillag (Jel 22,16). Ez a bölcsek döntése volt, hogy nem adták fel, és a saját félhomályukban a Csillag valóságát választották. Fel tudták emelni a tekintetüket mindig és tovább menni. És ez az én döntésem is.