Pár éve történt…
Szeptember végén még mindig fájt a vállam. A nyáron egy szerencsétlen lépést tettem hátrafelé, sikerült pont a csatorna vízszintes toldására rálépni, aminek következtében elestem. Ráhuppantam előbb a könyökömre, majd – mások szerint – az értelmesebb felemre, ráadásul meg is szédültem. Így még sosem terültem el, hogy egyből ne tudtam volna felkelni. Ezt is meg kellett érni. De a végén azért csak sikerült valahogy feltápászkodni. Az egészet igyekeztem a B oldal „adományának” betudni. Megtapogattam magam, hogy nincs-e nincs eltörve valami. Majd a mindenható Voltaren megoldja a bajt. A szárnyaszegett csóka testtartásommal bezsebeltem életem párjától egy kis sajnálatot, és persze azt mutattam, hogy nem is fáj annyira. De a fürdőszoba magányában tökéletesen tudtam alakítani Munch: Sikoly című alkotásán szereplő egyén szájtartását a néma kiáltáshoz. Amikor azonban a fürdő ajtaján kiléptem – az állkapocs természetes állapotba való visszatétele után – jött a „kemény vagyok, mint a kád széle” alakítás. Nappal még viszonylag jól játszottam a szerepet, de az éjszakákhoz már valami többre lett volna szükség, hiszen még egy jó színész sem tud 24 órán keresztül non stop játszani, hát még egy ilyen csatorna csinálta málenkij macsó. Életem párja is jól megvigasztalt. Arra a kérdésre, hogy meddig is fog ez tartani szerinte, azt válaszolta, hogy fél vagy akár egy év, de az is lehet, hogy így marad. (Ez az én feleségem!) Hát, ez igazán remek!
Hasznát vettem annak, hogy erősen grafomán típus vagyok, utána tudtam keresni, mikor is történt pontosan az eset. A naplóm szerint június 12-én volt a „pofára esésem”. Mivel már majdnem szeptember is elmúlt, ideje volt végre orvoshoz fordulni. A rendelőhöz érve – látva, hogy az átmenő forgalom is csak araszolni tud a két oldalt parkoló autók miatt – rögtön éreztem, hogy mekkora „szerencsém” van, és hogy milyen „gyorsan” fogom elintézni a dolgot. Rákérdeztem, hogy hol a sor vége. Rögtön megnyugtattak, hogy jó helyen állok, mert pont ez az, itt a kapunál. De örüljünk, hogy legalább szép idő van. Türelmesen vártam, amikor végre eljött az én időm. Vagy inkább csak eljött volna, mert egy „versenyző” kijelentette, hogy ő volt itt előbb, és amíg mi kint álltunk neki már bent bemohásodott az északi oldala. Tehát bemegy előttem és punktum. Kérdőn néztem körbe, hogy kívánja-e a várakozó közönség tovább hallgatni az úr élménybeszámolóját, és még jobban kiokosodni a fülszövetét evő szörnyekről. De láttam, hogy néhányan már szinte pénzt is kínálnának, csak hogy megszabaduljanak az illetőtől és csend legyen. „Mielőbb engedjük be az orvoshoz, aztán menjen el végre!” – skandálták könyörgőn a szemek. „Hadd menjen hát, nekem ez már időben nem oszt, nem szoroz.” – adtam be a derekam én is. Magabiztosan bement tehát a beteg, számomra pedig újra bebizonyosodott a tétel, miszerint az agyhalál kihordható lábon. Végül én is bejutottam. A doktorral megbeszéltük, hogy az előző páciense 72 éve ellenére nagyon jól tartja magát, hiszen simán leelőzött engem is. „Biztos azért sietett annyira, mert sírnak otthon a gyerekek!” – tettem hozzá ironikusan. Észrevettem közben, hogy a korábbi asszisztens nyugdíjba ment, mert már egy másik hölgy ült a helyén. Hogy rohan az idő! A vállamra kaptam valamilyen pirulát, és egy beutalót a röntgenre.
Hazaérve hívtam a kórház időpontkérő számát. A zenehallgatás lehetősége ezen a napon is, mint mindig, 16 óráig volt csak lehetséges. Nos, ezzel ennyire jutottam a mai napon. De jött a mentő ötlet, hogy a neten is lehet időpontot kérni. Igen, a neten valóban lehet időpontot foglalni majdnem mindenhova a kórházban, de a radiológiára pont nem. No, ez is „sikerült”. Úgy gondoltam, hogy erre a napra elég is a sikerszériából, majd másnap vágok neki a feladatnak… Reggel újult erővel hívtam a megadott számot, zenehallgatás X-szer, majd egy hang közölte, hogy én vagyok a 8. várakozó a sorban. „Hurrá, ezt fél lábon is kivárom!” Közben azonban jöttek, így le kellett tennem a telefont. Gyászos tekintettel és remegő kézzel nyomtam ki a készüléket… 1 óra múlva újra próbálkoztam, már zene sem volt, csak foglalt jelzés. Feladtam, úgy döntöttem, hogy bemegyek személyesen a kórházba, hátha így gyorsabb.
A parkolóban kicsit reszkíroztam, mert nem akartam az én drága százasomat a süllyesztőbe dobni. „Bízom a jó szerencsében, jöjjön, aminek jönni kell! Ide lőjetek”! Előbb utóbb úgyis pszichiátria lesz a vége… Az ajtóban egy úr felszólított, hogy az épületen belül kötelező a maszkviselés. Majdnem elérve a célhoz, a folyosón egy asztalkánál két hölgy ült. Kérdésemre egyikük közölte, hogy ez valóban a radiológia, de csak időponttal lehet bemenni. „De ha neten nem lehet bejelentkezni, és a telefont sem veszik fel, akkor mégis hogyan!?” „Próbálkozni kell többször is!” – hangzott az igazán jó tanács, és a biztonság kedvéért megadták ugyanazt a telefonszámot, amit már X+1 szer hívtam. Nem vártam meg az „Egyébként nincs semmi baj?” és az „Akar róla beszélni?” kérdéseket, inkább kimentem, vissza az autóhoz. Szerencsére nem járt erre a Mikulás, az ablaktörlő lapátok alja üresen maradt, nem kaptam szép piros „szeretetcsomagot” (parkolási bírságot).
Végül valami belső hang biztatására – egy életem egy halálom – megeresztettem még egy hívást.
Kicsöngött. „Ön a 4. a sorban.” – duruzsolta a fülembe egy gépi hang. „Ezt már kivárom, ha addig is élek! Ilyen közel még sohasem voltam a célhoz.” Csoda történt, mert egyszer csak egy női hang szólt bele a telefonba:
– Jó napot kívánok, miben segíthetek?
Elaléltam. Biztos, jól hallok?! Alig tudtam kinyögni a meglepetéstől, hogy mit is akarok. Aztán elindult a tárgyilagos beszélgetés:
– Vegye elő a beutalóját!
– Megvan.
Közben feltettem az optikai tuningot, a szemüvegemet, hogy lássak is valamit.
– Adja meg a TAJ számát!
Bediktáltam.
– Neve, születési helye, ideje, lakcíme?
Megadtam az adataimat.
– A háziorvosa pecsétszáma?
– Azt meg hol találom?
– A beutaló hátoldalán a bélyegzőben.
– Sajnos nem látom.
– Nincs meg a bélyegző?
– De, az megvan, csak nem látszanak a számok. Megadom inkább a háziorvos nevét.
– Azzal én nem tudok, mit kezdeni, a gép a szám nélkül nem enged tovább lépni. Hívja fel a háziorvosát, kérje el a számot! Utána majd folytathatjuk.
Éreztem, ha ebben a pillanatban a vérnyomásomat megmérték volna, talán soha többet nem engedték volna elhagyni a kardiológiát, de azért megpróbáltam kulturáltan reagálni:
– Tisztelt hölgyem, egy háziorvost nem olyan egyszerű felhívni, ahogy magukat sem. Ez csak a félisteneknek sikerülhet időnként, de nekem újra biztos nem fog.
Hallhattam a beszélgetést, a vonal végén: „Marika, akkor most mit csináljak?” „Ebben az esetben menjen be a beteg rendelésre.”- mondta szenvtelenül egy másik hang.
– Hallotta ugye ön is, mit kell tennie?! – próbálta beszélgetőtársam rövidre zárni az ügyemet.
– Ne haragudjon, hölgyem, de az nekem minimum 3 óra. Nem tudom elképzelni, hogy egy győri háziorvos, aki már vagy 30 éve itt praktizál, még soha ne küldött volna egy beteget sem ide a helyi kórházba. Ha pedig mégis, akkor ott kell lennie a számának is valahol a gépben, a neve alapján csak beazonosítható valahogy.
Nagy papírzörgést és matatást hallottam a telefonon keresztül, majd felszáll a fehér füst, és közölték, hogy megvan az orvos bélyegzőjének a száma. Javasolta a hölgy, hogy írjam fel én is magamnak az orvos számát, le is diktálta azon nyomban. Nem értettem miért, de felírtam. Volt ebben valami előrelátás részéről: Hátha legközelebb is… Aztán tovább kérdezett, előbb a beutaló naplószáma érdekelte, majd a vizsgálat száma is kellett. „Ha tudnám, hogy az meg hol van!”- sóhajtottam fel. De készségesen segített, hogy 4 számot kell keresnem a beutalón, ami előtt egy betű is van. Végül azt mondja:
– Készen is vagyunk. Péntek 13:40 jó lesz?”
– Persze, hogy jó. Nekem már minden jó.
Hirtelen eszembe jutott, hogy a háziorvos azt is mondta búcsúzóul, hogy nem is biztos, hogy kell az a röntgen, mert a felvételen a lágy szöveteket úgysem lehet tisztán látni. Igaza volt abban is, hogy meg lehet tanulni a fájdalommal együtt élni. De hogy ilyen gyorsan!? Már nem is fáj annyira a vállam. Tulajdonképpen már nem is vagyok beteg. Csak ne rángatózna annyira a bal arcom, ezt eddig még nem tapasztaltam. Ja, és nemrég megismerkedtem egy kedves hölggyel is. Azt állítja magáról, hogy ő a feleségem…. Ugye, milyen szép is az élet!
