Az egyházban minden évnek megvan a maga számvetése. Költségvetési beszámoló, új tervek, melyek sorok, oszlopok, majd végösszeg formájában kerülnek nyomtatásba. És egy szó a végén, amely ilyenkor újra és újra előkerül: maradvány.
A pénzügyi maradvány természetesen jó hír. Egyfajta biztonságot ad, kapaszkodót a jövőhöz, lehetőséget arra, hogy ne mindent nulláról kelljen kezdeni. Mindannyiunk tapasztalata az a megnyugtató érzés, amikor marad valami a kasszában. De ahogy ezt a szót egyre többször hallgattam, egyszer csak elszakadtam a számoktól. Eszembe jutott, hogy az életünkben mennyi másféle maradványt hordozunk magunkkal. Olyanokat is, amelyek már nem építenek, egyszerűen csak foglalják a helyet, mint valami poros dobozok, amikben csak sejtjük, hogy mi lehet.
Leginkább emlék-maradványok, félmondatok, régi helyzetek lapulnak meg, amelyekhez újra és újra visszatérünk, pedig már nincs bennük élet. Kapcsolatok maradványai hatnak ránk, régen elszakadt szálak, amikbe még mindig kapaszkodunk és röptetjük velük irreális reményeink légvárait. Ki nem mondott bocsánatkérések, lezáratlan történetek maradványai határozzák meg mindennapi hangulatunkat. Harag és indulat-maradványok emésztenek belülről, amelyekről talán már azt hisszük, hogy túlléptünk rajtuk, mégis elég egyetlen mondat, és újra megmozdulnak bennünk. Ott vannak a félig megszokott mondataink maradványai is. Olyan kijelentések, amelyeket talán már nem is gondolunk végig, mégis meghatározzák, hogyan látjuk magunkat, a másikat, az egyházat, Istent vagy a világot. „Én ilyen vagyok.” „Úgysem fog változni.” „Mindig is így volt.” Ezek a mondatok sokszor nem igazságok, csak régi beidegződések maradékai.
A pénzügyi maradványt nyilvántartjuk és megtervezzük, mire fordítjuk. Az élet maradványaival ritkábban számolunk el. Pedig lehet, hogy időről időre ott is szükség lenne egy lelki beszámolóra, mi az, amit érdemes megőrizni, és mi az, amit ideje elengedni. Talán nem minden maradvány teher, de azt is jó látni, hogy nem minden maradvány kincs. Lehet, hogy az igazi jövő ott kezdődik, ahol végre rendet teszünk abban, ami megmaradt. Tudom, hogy ez külső és belső konfliktust hoz magával, de sajnos ezt nem lehet megkerülni ott, ahol a közösség, benne az emberrel komolyan veszi az isteni elhívást. Bátorság, de mindenekelőtt hit és bölcsesség szükségeltetik a helyes szelektáláshoz. És ahogy a pénzügyi maradvánnyal nem bánunk felelőtlenül, érdemes megvizsgálni, milyen céllal tartalékoljuk maradványainkat is. A haszonszerzés nyilván nem kérdés egyetlen téren sem, de azért tartalékolni egy negatív képet, mondatot, korábbi sérelmet, hogy majd alkalomadtán a másik ellen használjuk fel, távol áll attól, amit krisztusi lelkületnek nevezünk.
Szeretnék egy pár kérdéssel egész konkrét segítséget nyújtani ahhoz, hogy ezeket a maradványokat a helyükön és jól kezeljük. A mindenkori cél elsősorban az, hogy Istenhez, de magunkhoz is hűek tudjunk maradni. Lehet ez egy hét imatémája is akár.
Mi maradt bennem az elmúlt időszak életeseményeiből?
Mi az, ami erősít, tapasztalattá érett és továbbvihető? És mi az, ami csak megszokásból, félelemből vagy sérülésből maradt velem?
Van olyan, amit el kell engedni, le kell zárni, ki kell mondani?
Hogyan viszem tovább, ami fontos?
A felelős gazdálkodás nemcsak pénzügyi kérdés. Lelki és emberi felelősség is. Mert nem mindegy, milyen maradványokra építünk hazát, házat, gyülekezetet és családot!