Észrevettük-e, hogy az igehirdetés országos hír lett, a lelkész pedig közszereplő? Persze sajátos nézőpontból.
Kákát keresni a kléruson
Az elmúlt hetek újsághírei ugyanis tele voltak olyan lelkészekkel, akik kijelentései messzire futottak a templom látható – vagy a gyülekezet láthatatlan falain túlra. Olyan következményekbe ütközve, melyeket közlőik sosem gondoltak volna.
Az érdi evangélikus lelkésznek bocsánatot kellett kérni egy prédikációjáért, amelyben a zsidókat hibáztatta, majd püspöke nem csak nyilatkozatban határolódott el az általa ordinált lelkésztől, de igehirdetésében is reagált rá.
Van az a pikírt mém, hogy hogy örülnek a katolikusok, amikor végre nem náluk van abúzus ügy… szóval gyorsan tegyük hozzá, hogy csöppet sem csak más felekezetet érint ez a médiafigyelem, itt van rögtön a facebookon meglehetősen erős indulatokat megengedő erdélyi esperes szolgatársunk ügye.
Ahogyan a kegyelmi ügy idején, minden palástos, sőt palásttalan református szava is alkalmas volt szalagcímnek.
Régvolt időket idéz
Voltak idők, amikor beépített embernek kellett ott ülni a templomokban jelenteni, de már jelen voltam a Dunamelléki Egyházkerületi gyűléseken, amikor még mindig jelentek meg kiküldött tollnokok, hogy egy-egy mondatot kontextusából kiragadva tartalmat biztosítsanak a 168 órának. Ma pedig egyetlen ikon megnyomásával a telefonján, bárki rögzít bármit, és küldi szét a sajtónak, nem is kell felelős a posztra, arc a feladat mögé, vagy megbízás.
Bár nem tisztem megítélni a kegyelmi ügyet, (túl sokan vesztettek már rajta úgy hitelt, mint egzisztenciát) az újonnan jött médiafigyelem eredetét időben mégsem tudnám máshova kötni. Ez az az legújabbkori apropó, ami mentén belejött a sajtó a rajtunk való csámcsogásba. Bizonyára jól kattintott anyagok ezek. Bizonyára sok ember a rendezetlen lelkifurdalására, amiért nem tartja az egyházzal a kapcsolatot, lelt új ürügyet ezekben. Sok valláskárosult testvérünk kapott általuk elégtételt. Ami nem is lenne baj, ha reprezentatív lenne a médiamegjelenésünk és az agyházunkban megmentett lelkekről, kicserélt pelenkákról és lebeszélt öngyilkossági kísérletekről is ugyanolyan súllyal születne írás, riport és tudósítás, mint azokról az esetekről, amiket nem tennénk ki a kirakatba.
Jó hír nem hír, ahogy a marketing sem
Csakhogy a média nem így működik. Az, hogy valami jól, rendeltetés szerint működik, nem hír. Mint a kegyetlen mércéjű családokban: az ötös az az alap, nem kérdés. Csak az hír és az jár reakcióval, ha nem ötös jön haza az ellenőrzőben. Ahogy a családban is megbetegítő ez a fajta figyelem, hogy csak a rossznak van következménye, igaz ez itt is. De ha megírnánk a jó hírt, a rendes működést, annak meglehetősen PR, meg marketing szaga van. Vagy nagyon jól kell csinálni…
És itt elérkezünk egy következő problémához: az egyházunkon belül ezek az egyébként jól elkülönülő irányok és szakmák meglehetősen összemosódnak. Alig-alig lehet kivenni – egy gyülekezetről írva – valami kis életszerű nehézséget, vagy kihívást, amivel küzdenek, mert mindenki azt reméli, hogy róla katalógus, reklámanyag születik. Mintha a médiajelenlét helyette folytatna missziót. Jó kérdés ugye az egyházunkban a marketing létjogosultsága, hiszen elvileg mi nem reklámozunk terméket (na jó csak néha borokat meg áldás békesség szaloncukrot), nálunk valójában, aki kapható, az az Élő Ige lenne, így igazából mi missziót szeretnénk, mégis sokszor csúszunk marketing tevékenységbe.
Az egyházi szerkesztőségek célja sem a szennyes teregetése, ami érthető, csak félő, hogy életidegen marketig szövegek születnek, kevés realitással, még kevesebb tanulsággal arra nézve, hogy a hasonló problémákba ütköző gyülekezetek hogyan kezdjenek a megbirkózással. Nincsenek fejlődést bemutató történeteink, mert ahhoz el kellene mondani, hogy korábban baj volt, válság volt, gond volt. Inkább elhallgatjuk hát a jót is. És miközben a PR, a marketing és az újságírás teljesen összemosódik, nincs belső kommunikációs csatorna, olyan, ahol mélységében ki lehetne tárgyalni problémákat, bevallani egyik gyülekezet, vagy lelkész válságát és keresni rá közös választ.
Mit lehet mindezzel kezdeni?
Átgondolt elkülönítés
Mindenkinek van csalódás élménye arról, hogy elkezdett olvasni egy cikket valódi információk reményében, majd kiderült, hogy csak egy reklámanyag bő lére eresztett bevezetőjét olvasta. Egy gondosan elkészített PR cikk verte át, mondjuk egy gyógyszergyártó megbízásából. Egy-egy ilyen után szemfülesen kerüli a Nők Lapjában azokat a hasábokat, ahol az írás egy reklámfotóba torkollik.
Tudatosan kellene ezekről a műfajokról beszélnünk, gondolkodnunk, mielőtt hasonló csalódásokat okozunk. Van-e az egyházunkban létjogosultsága a marketingnek, PR-nek, és ha igen, akkor pontosan mely területeken? Nem csak egyházi tartalmak elkövetőiként, hanem akár gyülekezetekben, lelkészként is: mit milyen körben tudunk és szeretnénk kitárni, mit várunk egy cikktől. Ha megkeres bennünket egy újságíró, akit nem vezérelnek hátsó szándékok, mi lesz az a három sajátosság, jellemző, vagy üzenet, amit szeretnénk ha kidomborodna a közösségünkről készülő képben, és ami remélhetőleg megkülönböztet az ország ezer más közösségétől. Ha pedig valójában katalógus, vagy szórólap szöveget szeretnénk, amit a beköltöző, vagy turista kezébe adhatunk, akkor ne féljünk azt megcsinálni saját hatáskörben, ehhez nem kell média. Azok a narratívák, melyekben nincs konfliktus, megoldásra váró dilemma, azok meglehetősen jó eredménnyel hajtják el az olvasókat. Persze nem lesz minden gyülekezet élete többfelvonásos érzelmi hullámvasút, ami netflix sorozatért kiált, de ha még a bizonytalanságainkat, útkereséseket is eltagadjuk a látszat érdekében, az életidegenül statikus. Ahol emberek vannak, ott lesznek konfliktusok. Ahol Isten ott van, ott pedig lesz élet.
A magánvélemény luxus
Diktafonokra készülve érdemes élni. Lelkészként érdemes úgy igét hirdetnünk, hogy a felkészültségünkre ne lehessen panasz. Ha rendesen felkészülünk egy igéből, annak kortörténetéből, eredeti nyelvű és kulturális hátteréből, a Szentírás egészében elfoglalt helyével, dogmatikai konnotációival és mai aktuális mondanivalóival, akkor úgysem lesz ideje, alkalma a magánvéleménynek. Hirtelen jött közszereplői mivoltunkban amúgy is megengedhetetlen, hogy könnyen vagdalkozzunk a saját vesszőparipáinkkal, és a fentről kapott küldetésünk is más. Vezetőkként amúgy is problémás, ha a közös célok, értékek és a saját ízlésünk, hártlijaink keverednek. A felkészültség mindig is a jó lelkész ismérve volt, most viszont, amikor könnyen visszahallhatjuk magunkat egy felvételről váratlan helyekről, különösen fontos. Ha már van rajtunk figyelem, hangsúlyozzuk a lehető leginkább az evangéliumot, hátha műsoridőt nyer a botrányokkal szemben is…
A parókia üvegfala más értelmezést nyer, és nagyrészt az online térbe tolódik, ahogy a „falu nyelve” is. Ettől függetlenül nem cenzúrára, vagy öncenzúrára van szükség, hanem arra, hogy tízparancsolat-hűen, elsőnek Istent és az ő országát tartsuk. Ennek fényében lesz, ami fontos vagy nem fontos, árt, vagy használ. De tudjunk róla, hogy a szavaink, sőt a gyerekeink, unokáink szavai is súllyal bírnak. Mert képviselők vagyunk: ha egy evangélikus lelkész mondta, azt biztos az egész evangélikusság úgy gondolja, sőt akár talán maga az Úristen is. A tőmondatos kampányszlogenek idején árnyalt gondolkodást várni meglehetősen nehéz. Ezért valóban nem csak a figyelem nagy rajtunk, de a felelősség is. És ha egyszer felkapja a nevünket a média, formálni is akar. Ellenzéki hanggá, hőssé vagy áldozattá, esetleg főellenséggé. A csapda ezekben, hogy egyik sem mutat felfelé.
Belső kommunikáció
A kegyelmi ügy belső megbeszéléseinek kiszivárogtatóiban az a gondolat élt, hogy ha napvilágra jut, majd muszáj lesz feldolgozni. Nem hiszem, hogy ez a cél sikerre jutott, hiszen ma is csak egy új aspektus szerinti csámcsogást olvasok a hírekben, ám sokan sérültek közben – egyelőre engesztelődés nélkül. És a nyilatkozókat, az írásokat, hanganyagokat kiadókat sok támadás érte, miszerint hátbatámadták az övéiket, árulók stb.
Azt senki nem vitatja, hogy az illetőknek a véleményükhöz joga van, de hogy hol lenne annak a helye…nyitott kérdés maradt. Nem volt hol beszélni az eseményekről, vagy akár a mikrokörnyezetünkre gyakorolt hatásáról sem, ezért sokan úgy döntöttek: ha nem mondhatják el senkinek, kikürtölik a világot jelentő hasáboknak. Bár az egyházunkban már elindult a törekvés, és formálódik egy belső, védett fórum, az igazi kollegális tér egyelőre a lelkészi kiskörök tere. Itt lehet tapasztalatot cserélni, kríziseket is megosztani, kibeszélni a minket érő jót és rosszat, és közösen keresni rá a válaszokat. Itt alakulhat ki egyedül olyan bizalmi közeg is – hacsak ellen nem állnak neki szándékosan – amiben az egyet nem értéseink is túlélhetővé, mi több megbocsáthatóvá válnak, ahol együttérzővé válhatunk egymással. Sosem volt még ilyen fontos, hogy ezek a közösségek jól működjenek, bizalmas légkörrel.
Mindez pedig végül nem a mi kezünkben van
Végül pedig nem árt imádkoznunk a hírolvasókért. Akik számára Balog Zoltán, az említett evangélikus lelkész vagy református esperes testvérünk szavai elég érdekesek ahhoz, hogy kattintsák ezeket a cikkeket, azok nem teljesen közönyösek a hit, az egyház iránt. Hasonlóan mint ahogy a házasságokra azt szokták mondani hogy amíg hangos szó, vagy tányértörés van, addig lehet segíteni, az Istenkapcsolat is ilyen: amíg még harag, vád álruhájában megjelenik a törődés, a szeretet, addig ott egészen biztosan van még mit tenni. Onnan még van visszaút. Hordozzuk imádságban azokat, akiket ezek a hírek lekötnek, hogy jussanak el az evangéliumig is, az említett lelkészek igehirdetésééig is, rajtuk keresztül a Bibliáig is. Imádkozzunk magunkért és szolgatársainkért, hogy vágyott, vagy kéretlen reflektorfénybe kerülve tudjunk Istenre mutatni. És végül a médiamunkásokért, akik többségében nem értik a gyülekezeteinket, egyházunkat, hogy Isten lelke indítson bennük valódi kíváncsiságot, mely tovább lát a szalagcímeken.