Nekem az olyan böjt tetszik … Mondjuk az olyan, amikor anélkül is meglátjuk egymásban a nagyszerűt, hogy jól megmondanánk arról, aki épp’ nincs ott, hogy milyen fura, meg jaj, ne is mondjad. Nevezhetnénk kibeszélés-böjtnek. Az olyan böjt, amikor közös ellenség nélkül tudunk ragaszkodni egymáshoz és amikor nem fecsegünk csak azért, mert kínos lenne a csend. Ezt minek lehetne nevezni? Eléggé összetett. Meg az olyan, amikor annak a jónak is tudunk örülni, ami a másiknak jó. Önzés-böjt. De nekem az a böjt is tetszik, amikor a fájdalmaid és a hiányaid kellős közepén meg tudsz hallgatni és oda tudsz rám figyelni. Ez az önsajnálat-böjt. Ellenállhatatlan szépségek!
Van még két hét a nagyböjtből. Úgy indultam neki, hogy Istenhez akarok közelebb kerülni, de közben észrevettem, hogy ahogy Istenhez közelítek, már ha képes vagyok ilyenre egyáltalán, és azt hiszem, nem, de valahogy mégiscsak megtörtént, szóval közelebb kerültem hozzád is. És különös módon mindenkihez. Nem csak azokhoz, akik Hozzá igyekeztek. És azt hiszem, ez a cél. Belátni, hogy megváltásra szorulok, aztán a kereszt alatt meglátni, hogy mindenki megváltásra szorul.
És tetszik a lustaság-böjt, meg a tehetetlenkedés-böjt is, meg a halogatás-böjt is. Amikben lemondasz a komfortzónád kényelméről és megteszed, amit megtehetsz. Na, meg persze én is. Csöppet nehezebb terep, minthogy ne egyek csokit vagy húst. Hozzáteszem: az is sokszor meghaladja a képességeimet. Viszont mégsem reménytelen. Van, aki véghez viszi bennünk a jót, aminek utat engedünk magunkban!
