A közösségi médiában is megosztásra került a beszámoló a Királyhágómelléki Református Egyházkerület centenáriumi ünnepségéről.
A trianoni békediktátum következtében nemcsak az ország politikai értelemben vett területe, egysége hasadt, hanem az új országhatárral az addigi Tiszántúli Református Egyházkerület is hatalmas területet veszített. A román oldalon pedig számtalan magyar református gyülekezet maradt egyházvezetés nélkül. Újra kellett szervezniük magukat ebben a történelmi kényszerhelyzetben, és így született meg száz éve a királyhágómelléki kerület.
Erre emlékeztek az ünnepi istentiszteleten Nagyváradon, adtak hálát Istennek a nehéz időkben is megtartó kegyelméért, és tekintettek ezzel a reménységgel a jövőbe. Elhangzott köszöntés, igehirdetés és ünnepi beszédek is. A Magyarországi Református Egyház zsinatának elnöklelkésze pedig megáldotta a kerület gyülekezeteinek zászlóit.
A közösségi médiában történt megosztásra pedig jött is mindjárt egy hozzászólásban a kérdés: mi történik a zászlókkal, milyen változás vagy folyamat részeseivé válnak, amikor megáldják azokat?!?
Nos, azt kell mondjam, hogy a dolog firtatása, legalábbis a kérdésfelvetés mindenképpen jogos. Mi reformátusok, lelkipásztorok – bármilyen tisztségben legyünk is – nem áldunk meg tárgyakat. Szenteltvizünk sincs, amivel bármit is behinthetnénk.
Kértek már fel engem is sokszor áldásra, szentelésre. Ilyenkor mindig az a válaszom, hogy mi nem szentelünk, de Isten megszentelő, megáldó kegyelmét kérhetjük – többnyire egy bibliai igével. De soha sem tárgyakra, épületekre, műemlékre vagy újkenyérre vagy akármire. Áldást emberekre, emberi életekre, emberi munkára, tevékenységekre kérhetünk.
Szóval álltam már így köztéri szobor vagy emlékmű tövében, megépült-szépült ház küszöbén, sőt felújított pékség és mentőállomás előtt is! De áldást a megemlékező közösségre, az új otthon lakóinak életére, a kenyérért fáradozók és az embereket mentők és gyógyítók munkájára kértem. De volt tanító néni gyülekezeti tagunk is, aki a pedagógusi hivatására, a gyermekek közti fáradozására kérte Isten megerősítő áldását, és voltaképp így áldjuk meg a házasságokat is.
Ennek pedig az az egyszerű de biblikus teológiai alapja, hogy Isten áldása a Vele való kapcsolatban rejlik. Egyedül személyesen abból fakadhat. Akár egyetlen ember, vagy egy pár, egy család vagy egy nagyobb közösség kéri azt. Mert ebben a kapcsolatban benne van Isten kegyelmes, áldó szeretete az ember felé, és ugyanakkor a hívő ember bizalma, Istenbe vetett reménysége, az Ő irgalmára való rászorultságának tudata. Egy személyes kapcsolat minden dinamikájával és sebezhetőségével együtt… Egy tárgynak, épületnek, bárminek is pedig nincs személyes kapcsolata.
Ezért nincs is értelme egy puszta tárgyat megáldani. Még akkor sem, ha az egy jelkép. Református hitünknek fontos pontja az Úristen szuverenitásának felismerése és megvallása. Sem Őt, sem az Ő jóakaratát-áldását nem lehet semmilyen kimondott szóval egy tárgyhoz hozzárendelni, hozzákötni. Hogy akkor az majd valami mágikus áldáshordozó, magától (ex opere operato) is áldásközlő lesz. Nem, mert az csak maga Isten lehet az övéi, az általa megáldottak felé.
Az áldáskérés voltaképp tehát emberekért, közösségekért mondott közbenjáró imádság. Ez pedig papi tiszt, sőt, az egyetemes papság tisztje, feladata és lehetősége.
Azt gondolom, hogy ezen a centenáriumi ünnepen is azokért a gyülekezetekért szólt az áldó ima, melyek kitartottak a hitben, magyarságukban és reformátusságukban a legnehezebb időkben is, és egyházunknak élő, istenkapcsolatukban erőt és reménységet kapó fontos közösségei. A zászlók pedig, amiket hazavisznek, ennek emlékeztetői, biztató jelképei lehetnek: “Azt emeljük magasra, ami túlmutat rajtunk.”
Isten áldja, hitében újítsa, erősítse és tartsa meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület valamennyi gyülekezetét és egész közösségét!
Magyar Református Egyház Generális Konvent Zárónyilatkozata
A Magyar Református Egyház Generális Konventje a megtartatásért Isten iránti hálával és jó reménységgel köszönti a százesztendős Királyhágómelléki Református Egyházkerületet.
A magyar református egységben, testvéri közösségben, imádságos szívvel, együtt örülünk az örülőkkel, együtt sírunk a sírókkal és együtt küzdünk a küzdelemben lévőkkel.
Krisztus a jövő, együtt követjük őt.