Karácsony után pár nappal már nem ünnepelünk, hanem csak úgy várunk. Még nem tudjuk pontosan, hogy mire. Talán csak arra, hogy leperegjenek az utolsó homokszemek, forduljon a homokóra és azt mondhassuk: új évet kezdünk. Ezekben a köztes napokban, amikor itt maradunk magunkkal, készíthetünk összegzést: mi történt velünk, miket vittünk véghez, mibe fogtunk bele és mi az, ami nem történt meg, amitől megmenekültünk, vagy amit kényelmesebb volt halogatni, amivel kapcsolatban biztonságosabbnak tűnt nem dönteni, nem beleállni.
A világ megtanított bennünket arra, hogyan legyen minden egyszerűbb, gyorsabb, kényelmesebb. Cserébe egyre nehezebb felkelni reggel, és egyre nehezebb megmondani, miért is csináljuk azt, amit csinálunk. A kényelem kezdetben jó szolga, de hamar úrrá lesz felettünk. Elveszi az izmaink erejét, rugalmasságát, – nem csak testi szinten. Ezért félünk a jövőtől. Nem azért, mert túl sötét, hanem mert nem látjuk benne a helyünket.
Nemrég láttam egy rövidfilmet egy 12 éves, erdőfülei székely fiúcskáról, aki állatokat etet, iskolába jár, és azt mondja: gazda lesz. Számomra a legkedvesebb mondata az volt, hogy a tél jó, de a nyár még jobb, mert akkor többet lehet dolgozni. Nem inspirációs poszt. Nem ellenpélda. Egyszerű tény. Van dolga. És akinek dolga van, annak jövője is van. Ebből, azt hiszem, nem önvádat kell faragni magunknak, ami ellen aztán fel lehet sorolnunk a védelem érveit, hanem első lépésként el kell tudnunk fogadni azt, hogy ez a diagnózis.
Karácsony sem a meghittségről szólt. Hanem arról, hogy Isten nem kímélte meg magát a valóságtól. Belépett a mi valóságunkba. Felvette a mi terheinket. És minket egymásra bízott. – Nem csak kibírnunk és túlélnünk kell, hanem hordozni és továbbvinni mindazt, amit ránk bízott. A másikért, a többiekért.
Az új évnek nem könnyebbnek kell lennie, csak világosabban kell látnunk, hogy hol kell benne jelen lennünk.
Talán még csak nem is új célokra van most szükségünk, hanem arra, hogy újra hagyjuk magunkat megszólítani. Hogy kilépjünk abból, ami kényelmes, és belépjünk abba, ami ránk van bízva.