Hittanóra a harmadik osztályban: Mózes története. Nemrég jutottunk el odáig, hogy Mózes – Istennek engedelmeskedve – visszamegy Egyiptomba és odaáll Áronnal a fáraó elé: Engedd el a népet! Nem engedem! – feleli a király. És hiába sújtja az országot sorban a sok csapás, a fáraó megkeményíti a szívét.
Kilenc-tíz évesen már némi analitikus kritikával fogadja az ember a történeteket, az egyik kisfiú ki is fakad: Hát normális volt ez a fáraó? Helyt kell adnom a méltatlankodásnak: Nem, nem volt normális. Igazából ez senkinél nem normális. Mármint hogy Istennel szemben keménykedik és se látni, se hallani, se érteni nem akar.
Megállunk az ószövetségi izgalmas történetfolyamban és átlépünk, értelmezésért, az Újszövetségbe. Hogy Jézus beszélt kemény szívről, meg lágyról, meg tövisesről és sziklásról is (ezt majd ötödikben vesszük), és mindezt csupa olyan emberről, akik hallgatják a tanítását, szóval igazából rólunk…
Lehet a mi szívünk is kemény, amikor valami sokkal hangosabb és érdekesebb elvonja a figyelmünket, vagy annyira tele vagyunk valamivel, hogy nem tudunk rá figyelni, csak mondjuk neki a magunkét, vagy attól félünk, hogy a szemünkbe mond dolgokat rólunk, mert totálisan ismer minket, és talán el is vár dolgokat, változtatásokat, amikhez nekünk egyáltalán nincs kedvünk.
Néha elég vacak lehet Neki hozzánk beszélni…
Volt már olyan élményünk, hogy az utcán összefutottunk valakivel, kérdeztük, hogy van, el akartunk mondani valami fontosat, próbáltunk a szemébe nézni, de láttuk, hogy ő inkább a forgalmat figyeli, vagy a vállunk fölött átnéz és odaköszön valakinek? Kívülről úgy tűnik, beszélgetünk, de valójában nem. Hányszor lehet Istennek ilyen élménye velünk?
Volt már olyan élményünk, hogy megálltunk beszélgetni valakivel, meg is akartuk hallgatni persze, de már válaszolni, bármit is mondani nem tudtunk, mert csak úgy dőlt belőle, még levegőt is alig vett? Hányszor lehet Istennek ilyen élménye velünk?
Amúgy most a fáraóhoz visszatérve, van az ő történetének egy nagyon kemény figyelmeztetése is. Egymás után érkezik hozzá az Úr üzenete, és ő minden alkalommal megkeményíti szívét. Egyre keményebbek a csapások, de egyre keményebb a szíve is. Mert ez egy – emberileg nézve – megfordíthatatlan és önerősítő folyamat! Minden „Nem!” után egyre könnyebb ellenállni Isten szavának, úgy hogy végül már meg sem halljuk.
És bizony az Úr ítélete lehet az, hogy egyszer csak végképp elnémul a hangja, hogy „békén hagy” minket az Úristen. Annyit szólt, hívott, üzent, kért, ítélt, annyit mondta már, hogy aztán már nem mondja. És az a csend lesz a legrettenetesebb számunkra.
Egy régi történetben kérdezi egy hitetlen kötekedő a bölcs rabbitól, hogy vajon ha Isten a Mindenható, van-e Neki akkora hatalma, hogy olyan sziklát teremtsen, amit Ő sem tud felemelni. Csapda a kérdés, hiszen ha tud olyan sziklát teremteni, akkor éppenséggel felemelni képtelen, tehát nem mindenható. Ha pedig minden teremtett sziklát fel tud emelni, akkor nem tudott olyat teremteni, amit nem, tehát nem mindenható.
A rabbi válaszában azonban nem esett csapdába, hanem sokkal mélyebbre ment. Igen – felelte. Egyetlen olyan sziklát tudott teremteni az Úr, amit nem tud felemelni, ha a szikla nem akarja – és ez az emberi szív!
Minden teremtett valóság, minden sejt és atom, minden természeti erő és élőlény Isten hatalma alatt áll, de a szabad akaratot kapott ember bezárhatja és megkeményítheti a szívét Őelőtte. Ezt jelenti a kárhozat, a kizárt Istent, a Nélküle való létet.
Az óegyházi perikópa szerint a múlt vasárnap Igéje volt: „Ma, ha az Ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!” (Zsid 3,15)
