Sorban álltunk. Pár perce már üres volt a kassza, nem tudtuk, miért. Aztán végre érkezett valaki, beállt a pénztárhoz, és a sor elején mindjárt rákérdezett egy nő, hogy ugye, fizethet kártyával. Sajnálkozó nemleges választ kapott. A terminál valamiért nem működött. Ez nyilván kellemetlen annak, akinél éppen nincs készpénz, pláne hogy némi várakozás után derül ez csak ki. De az a féktelen, pokoli indulat és mocsok, gyűlöletteli szitokáradat, ami erre abból a nőből kiszakadt, mikor elviharzott, minden ott várakozót megdermesztett. Döbbenetes volt.
Borzalmas állapotban van a közbeszéd. Az, ahogyan úgy általában kommunikálnak az emberek. Amit néha minden belső kontroll nélkül megengednek maguknak. Ami a közösségi média kommentjeiben árad, az a közönségesség, oktalan indulat, gyalázkodás, vagy akár csak beszólogatás olyanoktól is, akik szemtől szemben, személyesen azért nem beszélnének így azzal a másikkal.
Talán sokan szomorúan egyetértünk ezzel. Tapasztaljuk. De mi, ugye, nem csináljuk?
„Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen…” (Mt 20,25-26)
Jézus tanítványai azon vitatkoznak, hogy melyikük a nagyobb. Melyikük van a többiek fölött – bármilyen értelemben is. Jézus pedig figyelmezteti őket, hogy ez nagyon is világi tempó. A pogány, istentelen lét stílusa és értékrendje. Leuralni a másikat, hatalmat gyakorolni fölötte.
Belegondolunk-e, hogy ez nem csak tettekben nyilvánulhat meg, nemcsak irányításban és korlátozásban, birtoklásban és kihasználásban – hanem verbálisan, szavakban, akár egyszerű beszélgetésben is? Hogy leuralom a másikat, a többieket.
Amikor enyém kell legyen az utolsó szó, amikor mindenre rátromfolok, amikor igenis jól megmondom a magamét és márpedig „ami a szívemen, az a számon!” Amikor még egy testvéri beszélgetésben is belevágok a másik szavába, nem tudok meghallgatni, hanem úgy küzdök, hogy nálam legyen a szó, mint a csapatok a meccsen a labdabirtoklásért…
Jézus pedig azt mondja (no és Jakab levele is taglalja eléggé), hogy ne! Aki nagy akar lenni közöttetek, az szolgáljon. De hogy lehet beszédben, beszélgetésben a másiknak szolgálni?
Nem elvtelen mindenben helyeslésről van itt szó. Hanem például arról, hogy a csendesebb, bátortalanabb másikba beléfojtott mondandójánál meg merek szólalni, hogy „engem érdekelne, hadd mondja végig, hallgassuk meg egymást!” Vagy felfigyelek arra, aki nem tud „harcolni” a szóért, inkább csak hallgat, és egyenesen rákérdezek, mit gondol. Vagy mindenekelőtt észreveszem magam, ha javarészt már csak az én hangomat hallani…
Nekem is tanulnom kellett/kell. Nehéz lecke. De remek, csodálatos dolgok tudnak kisülni belőle ☺
