Csak úgy kavarognak a gondolatok a fejemben.
Milyen lenne, ha a Megváltó megérkezését, Isten szeretetének a megtestesülését méltóképpen ünnepelnénk? Ha az Advent valódi lelki készülődés lenne … Tele kedvességgel, szeretettel, megbocsátva és megbékélve, egyre csendesebben járnánk, míg végül lábujjhegyen lépnénk be a betlehemi istállóba, hogy könnyeink között rácsodálkozzunk az értünk önmagát adó Istenre és leborulva imádjuk Őt … De ez csak kérdés marad. Biztosan nagyon jó lenne. Gyönyörű. Biztosan boldogok lennénk és a szívünk is összeérne ott a jászol körül. De nem így tesszük. Nem tudjuk így tenni. Ránk nehezedik a munkahelyi nyomás, az iskolai stressz, a világias karácsonyozás utált kényszere, és az amúgy is nehezen cipelt terheink még elviselhetetlenebbeknek tűnnek.
De mintha nagyon is hasonló lenne ez az állapot ahhoz, ahogyan József és a mindennapos Mária, a császári parancsnak megfelelően meneteltek Betlehem felé. Gyalog, vagy épp szamárháton, át köves, kietlen pusztaságon. Lelkükben hordozva a családjaik, a közösségük kérdő, megvető tekintetét és a megbízatást: hogy felneveljék a Messiást. És nem volt számukra hely. Mégis megtörtént minden, aminek meg kellett történnie: Üdvözítő született ma nektek – mondja az Ige.
Akármilyen fáradt vagy, akármilyen kimerült és szétesett, akármilyen nyomorultul érzed magad, akármilyen mélyen vagy – Üdvözítőd született!
A barlangistálló nem volt arany díszekkel díszítve és neon-fényekkel kivilágítva. Nem járta át a forraltbor és a vaníliás sütemények illata sem. Feltehetően párás és nehéz szagú volt a levegője. Nem volt benne fehér szőttessel bélelt, míves bölcső sem, csak egy jászol, amiből az állatok ettek. És egészen biztosan sötét volt. Mint a világban, ahol élünk. Mint a lelkünkben, melynek a mélységeiben, útvesztőiben szinte elveszünk néha. Isten mégis úgy látta jónak, hogy ide érkezzen meg az Ő Fia. Talán, hogy el tudjuk hinni, hogy a mi szívünkben is helyet találhat.