(Az ok, amiért írok. Keresztények (sokszor lelkipásztorok) vitáiban, szolgálattal kapcsolatos nézeteltéréseinél kerül elő a kérdés: „És, hányan tértek meg?” „A szolgálatod alatt eddig hányan tértek meg?” „A gyülekezetben az eddigi ’x’ évben mennyien tértek meg, adták át az életüket Jézusnak?”
Engem ez mindig elszomorít, saját szégyenem is szorít ilyenkor, hiszen volt idő, amikor én is falhoz szegeztem ezzel testvért. Legutóbb egy online vita kapcsán vette elő ezt az „ütőkártyát” valaki.)
A megtérés csodálatos dolog. Amikor valaki egyszerre döbben rá arra, hogy kicsoda is ő maga valójában és kicsoda az Isten, aki Jézusban megszabadította és ezután döntést hoz, elkezdi követni ezt az Istent – ezt nem csak átélni jó, de látni, kísérni, tanúnak lenni. Hitre jutni, végre szabad kezet adni Istennek az életünkben, új életet kapni – hatalmas dolog. Egy gyülekezet életében is az, egy lelkipásztor szolgálatában is.
A megtérésnek van egy isteni oldala, az emberben munkálkodó Szentlélek, az ige tükrébe való beletekintés következményei, az atyai házba hívogató Isten tettei, az értünk magát adó Jézus kegyelmének és szeretetének ereje. Isten ajándéka a hit és az ő keresése és aktív jelenléte az, ami miatt megtérhetünk. Ha innen nézzük, egyféle megtérés van: az ember élete megfordul, Krisztus uralma alá kerül, visszakapja fiúságát, a Szentlélek által felülről is megszületik.
Viszont van emberi oldala is a megtérésnek. A döntés, a fordulat. Valakinél hirtelen jön, tudja kötni egy istentisztelethez, egy csendeshéthez, akár egy órához. Valakinek egy folyamat, sokszor észre sem véve az állomásokat, csak az egyértelmű következményt, hogy új életet kapott, újjászületett ember. Van, akinél hosszú évtizedek útja, érése az Istenre találás csodája és visszatekintve nem lehet megmondani, mikor, hol is történt. Van, akinél fejben, a gondolkodásban történik a legnagyobb változás, valakit a szíve visz előre. Van, aki egyszerűen tudomásul veszi, a másik pedig zokog, vagy éppen nevet. Van, akinél ez egy magányos út, van, akinél egy közösség, gyülekezet vagy egy ember segít. Ha az emberi oldalt nézzük: sokféle megtérés van.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy van olyan megtérés, ami nem is az igazából, és olyan, amire egy adott közösség nem mond igent, de később kiderül, igenis az volt. Nem olyan egyszerű ez, az emberi rész miatt. Vagy, másképp fogalmazva, az ember és ezzel együtt az ember Istennel közös útja van olyan gazdag és változatos, hogy nem lehet egy egyszerű sémába illeszteni.
Én, lelkészként mindig csodaként élem meg, ha valaki a közösségünkben, a szolgálati területeimhez kapcsolódva megtér – akár úgy is, hogy ahhoz semmi közöm sincs. De ha van is, mit emelne az rajtam? Hisz nem én változtattam a szívén. Tettem a dolgom, reménység szerint, az evangélium szólt. A többi Isten.
Hogy hányan tértek meg szolgálatom során? Nem tudom. Honnan is tudnám? Az emberi szív nem egy futószalagon kerül a gyülekezetbe, ahol megfelelő lépésekkel „megszerelődik”, aztán amikor működőképes, akkor „lecsekkoljuk”, ráütjük a pecsétet, hogy kész van, nem selejt. A gyülekezetben találkozások vannak, beszélgetések, istentiszteletek igeszolgálatokkal, meg alkalmak, aztán odaállás a másik mellé, akár csendes kísérés vagy együtt nevetés. Sok kis, Isten által egymás mellé rakott puzzle-darab, amikben az a legszebb, hogy ő is benne van és meg tud fordítani életeket, meg tudja mutatni magát úgy, hogy annak nem lehet ellenállni.
Szóval nem tudom, hányan tértek meg. Azért sem, mert prédikálhatok valamit, ami évek múltán a világ másik oldalán jut eszébe valakinek. De ki kapja a megtérés-kreditet akkor? És ha valaki nálunk tér meg, de valójában az dolgozik benne, amit korábban, máshol kapott, akkor ki kapja a pirospontot? Ugye, mennyire csikorog ez az egész. Nincs kredit, pirospont. Van Jézus és van a tanítvány, aki jó esetben teszi a dolgát. És közben „…az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” (Apcsel 2,47) Igen, van még az öröm, ha valaki hitvallást tesz, hazatalál, együtt örülünk vele és az Istennel ilyenkor.
Tényleg nem tudom, hányan tértek meg az én szolgálatom alatt. Nincs mértékegység erre nézve, nem látom át az emberi szíveket. Meg nem is ezt nézem. Persze fontos, ezért is csinálom, hogy Isten használjon, ha akar. De nekem a saját oldalamon kell hűnek lenni: hirdetni az igét, úgy ahogy Isten adja, minél tisztábban, minél jézusibb módon, a lehető legkevesebbet rontva rajta. Imádkozni, hogy akik hallják, értsék. És legyek kész válaszokat adni, keresőnek és hívőnek egyaránt.
Mindig elszomorít, amikor hallom (vagy olvasom) a kérdést egy vitában: „Na, és nálad hányan tértek meg?” Elszomorít, mert nem méltó a megtéréshez, leértékeli annak összetettségét, leértékeli az Isten munkáját és felértékeli az embert. Ha pedig ez adja a szolgálat motivációját, hogy csak a megtérés-számláló pörögjön, annak csúnya mellékhatásai lesznek, például kierőltetett érzelmek, élmények, beszűkölt mozgástér.
Szóval ez nem kilóra megy, nem verseny. Például, hogy is versenyezhetne egy fogyó falu szolgálója egy nagyvárosi megagyülekezet tömött padjaival, például.
A megtérés csodálatos dolog. Mert Isten van mögötte. Ne értékeljük le. Tegyük meg a magunk részét, legyünk hűek a szolgálatban. A többit Isten adja. Aztán örüljünk annak, ha vannak megtérők, akár nálunk, akár a másiknál. Mert nagy dolog mindegyik megtérés, még az is, amit nem is így hívnak, de Isten előtt az. Meg az is, ami nem úgy történik, mint az enyém, mint a tied. De a gyümölcse ugyanaz: egy Jézus útján járó, a szabadságot tanuló, Istent dicsérő élet.
A méltatlan kérdéseket hagyjuk inkább, nem éri meg, de tényleg.
