Minél többen vagyunk együtt egy helyen, annál több erő és idő a koordinálása minden mozzanatnak. Ezért amikor az egyházban megújulásról hallok, akkor én azt nem is igen tudom értelmezni a szervezet szintjén – nem mintha nem lenne arra is időről-időre szükség. De nem láttam még olyan ébredést, ami zsinati határozatokból, vezetői gárda összeállításából indult ki, esperesi, vagy püspöki szintről.
Nem rég egyetemi lelkészekkel beszélgettem és irtó sokat merítettem a párbeszédből. Hiszen két-három, de legkésőbb 5 évente teljesen lecserélődik az a közösség, ahol szolgálnak, a szókincsével, kedvelt programjaival egyetemben. Kezdődik a szolgálat a nulláról. Újra ki kell ismerni a szükségleteket, igényeket, újra letenni az előítéleteket, amiket épp az adott korosztályról mondanak és új párbeszédet kezdeményezni. Újra közösséget formálni. Kialakítani egy új rutint. De jó lenne, ha mind kicsit egyetemi lelkészként tekintenénk az állandó közösségeinkre is!Arról meséltek, hogy érdemesebb abból kiindulni, kik jöttünk össze. Kik is vagyunk most egy közösség, talán csak egy félévig… Egyrészt, mert ezeket az embereket keresi Isten, nem valami egyházi működést, amit szépen kialakítunk heti rendnek, hogy be lehessen írni egy adattárba. Másrészt így tudjuk meg mi az, amit mi lelkészként tudunk nekik adni, vagy mi az, amivel ők tudnak a közösség felé szolgálni. Úgy gondolom, a megújulásunk két irányú kell, hogy legyen: Istenből, Istentől kell újra és újra meríteni, keresni azokat a formákat, amikkel még a feketeöves bibliásokat is meg tudja lepni a Szentírás. Mert ha nem tudunk újra és újra rácsodálkozni, ha csak heti vagy napi renddé lesz, kiürül. A másik pedig ez, amire egyetemi lelkész kollégáim vezettek: az emberekből meríteni. Ha mezőgazdászok, egészen más a lehetőségek tárháza, mintha nagyobb részt mérnökök, vagy művészek, de a vegyes felvágottban is érdekes lesz, ki mit tud beletenni a közösbe a magáéból. A mérnök precizitására éppolyan szükség van, mint a művész kreatív, esztétikumot kereső szemére. Ha nem úgy nézzük, hogy a gyülekezetbe mindenkinek le kell adni az igényeiből, hiszen valami közös rend, ami összefog és aminek érdekében összefogunk, hanem a személyektől indulunk és megnézzük, velük mihez lehet kezdeni, az egy egészen más irányt fog adni, amiben nem mindenkinek megalkuvás és veszteség élménye van, hanem a szolgálatok, lehetséges feladatok miatt a megbecsültség érzése lesz az uralkodó. Az pedig felszabadít. Ugyanakkor időről időre érdemes újra ránézni, kik is vagyunk, mert a szép renddel az a baj, hogy állandóságra van, míg az emberek meg költöznek, születnek, házasodnak, meghalnak. Megtérnek, kitérnek, botránkoznak, vagy épp támogatni szeretnék valahogy Isten ügyét. A közösség ezáltal folyamatos változásban van, már csak az a kérdés, hogy a programok, szervezés, gyülekezet vezetésének látása is észleli-e ezt. Vagy a termő fánkat még mindig úgy tutujgatjuk, mint még amikor kiscserépben magoncként óvtuk. Nem a megújulást célzó óriás erőfeszítések és mozgalmak kellenek, csak a statikussá nem tehető Isten és a statikussá szintén nem tehető ember lekövetésére van szükség. Arra viszont nagy. Hogy észrevegyük a kairoszokat, vagy a bábművészt a gyülekezetben, meg a mérnököt, meg a csöndben gyászolót, vagy akár a bántalmazottat. Több figyelem Istenre és emberre. Ez a megújulás. Programszolgáltatás, heti rend és elképzelt ideák helyett az élet lekövetése.
