Lehet, hogy emlékszünk még a kecskére, Mekk mesterre, aki olyan vállalkozásba kezd, próba szerencse alapon mindenbe belefog, ami csak eszébe jut. Mekk Elek sok-cégtáblás mester, aki mindenhez is ért, legalábbis egy fél napig, vagy óráig. Utána leverik az éppen aktuális táblát, amely mesterség kifogott rajta, és nem tudta teljesíteni az ígéreteit.
Így készít disznóólat, amelynek előbb a tetejét ácsolja meg, amit addig tartania kell a malacoknak, míg alá nem falaz. De akkor meg az ablakot, ajtót felejti el. Végül kitör a sötétből, ahol fél, és összedől a tákolmány. Oda a kőműves cégér.
A medvecsaládnak cserépkályhát kell készítenie télre. A kályha végül elkészül csak az a baj, hogy a ház tetőzetének cserepét használta el, és hiába fűtenek, a hó csak beesik. Oda a cserépkályhás cégér.
A bárányoknak magasabb székek kellenének, de egyik oldalon elvágja az asztal lábait, és minden étel a jólnevelt tiszta bárányokon landol. Oda az asztalos cégér.
Kertészként is rövid ideig tündököl, mert a szamarak fáját úgy akarja megpermetezni, hogy levágja a lombkoronát és majd a földön.
1973-ban készítették. Időnként felbukkant, nézhettük. Kifejezetten szerettem.
De most Mekk Elek mester ismét felbukkant. Permetezni akart létra nélkül. Így le kellett vágni a lombot a fákról, és a földön permetezte meg. Majd eszébe jutott milyen vagány lenne egy lombkoronasétányt ácsolni, akkor arról egyszerűbb lenne a lombot permetezni. Na de miből is készítsen olyan magas ácsolmányt, amivel eléri a lombkorona magasságot. Hát persze, azokból a fatörzsekből, amelyekről levágta a lombot. Hiszen azok pont akkorák. Így készült el a lombkorona sétány. De mire elkészült, elfogyott a lombos erdő. Olyan lett, mint a Hortobágyi pusztán árválkodó Kilenclyukú híd.
Azóta boldog boldogtalan irigyli ezt a felépítményt. Milyen pompás, hogy látszik messziről a kis szerkezete, a kis lábai, összekötő rúdjai. Persze mindig napon van. Hamarabb érik meg a színe. Mindig is ilyet akarnak. Szerveződnek már a favágó brigádok a Bakonyban, Vértesben, Gerecsében, Budai hegyekben, az Északi Középhegységben, Somogyban, Alföldön, hogy a lombkoronasétányok mellől kivágják a fákat. Hogy ez neki nem jutott előbb eszükbe. Mekkora ötlet. Sőt, ha a kivágott fából csinálták volna, megspórolják az anyagköltséget.
Aki ezt a fa nélküli lombkoronasétányt kitalálta és véghezvitte az Nobel díjat érdemel. Jó. Néhányan kicsit visítanak, vonyítanak, hörögnek. Sok ám az irigy ember.
Emlékszünk Bruckner Szigfridre, a fájós fogú oroszlánra, aki méltán volt büszke többször is? (Lázár Ervin: Négyszögletű kerek erdő) Először, amikor fájt a szemfoga, és a dr. Zirzurr betömte.
Na, lenyomták ott Bruckner Szigfridet egy székbe.
– Jaj! – rikoltott Bruckner Szigfrid.
– Ne ijesztgessen! – mondta neki megrovóan dr. Zirzurr, és megindult felé a fúróval.
– Kitátani! – mondta, és zirzurr, már berregett is valami, csörrent is valami, nyekkent is valami, nyikkant is valami, zuttyant is valami, pottyant is valami, kottyant is valami… És ekkor azt mondta dr. Zirzurr: – Nna!
– Én, drága doktor úr – szólt ekkor közbe Bruckner Szigfrid -, rettenetesen ordítani fogok.
– És ha szabad érdeklődnöm, miért? – kérdezte dr. Zirzurr.
– Ha fúrni tetszik.
– Kifúrva – mondta büszkén dr. Zirzurr.
– Ha tömni tetszik.
– Betömve – sugárzott dr. Zirzurr.
– Kész?
– Kész. Bruckner Szigfrid fölugrott, és egy tükörhöz rohant.
– Ide süss! – ordította. – Itt a tömés! Ide nézz, milyen gyönyörű! A legcsodálatosabb tömés! Na, mit szólsz? – fordult Aromóhoz. – Láttál már ilyen gyönyörűt? – Nyolc kitüntetés. – Dokikám, maga egy műbűvész vagy bűművész, vagy amit akar! – Két cuppanós csókot nyomott dr. Zirzurr arcára. Huszonegy kitüntetés.
– Jaj! – mondta dr. Zirzurr, ami nem is csoda, te is azt mondanád, ha megcsókolna egy oroszlán. Ráadásul kétszer is. Hétszázhúsz kitüntetés.
– Kinek van az erdőben fogtömése, na, kinek? – ugrált Bruckner Szigfrid. – Természetesen csak nekem! Csodabruckner Csodaszigfridnek. Csodanekem. Csodafogtömésem!
Másodszor, amikor a nagyképű Bruckner Szigfridnek kitört a betömött foga. Maminti a tündér varázsolt egy gránit tömböt, amibe a szemfog is belekerült. Egy emlékkő lett.
– Egy kis verset is kéne a gránitba vésni arany betűkkel – mondta Vacskamati.
– Úgy van, úgy van – helyeseltek a többiek, és Vacskamati már mondta is.
– Például az nagyon jó lenne, hogy: Ez arról egy emlékmű, hogy így jár, aki nagyképű.
– Elég gyenge versike – fitymálta Aromo.
– Ugyan, van is neked költői érzéked – vette védelmébe Ló Szerafin Vacskamati zöngeményét. – Nagyon jó versike. Tanulságos. Véssük csak!
És vésték, kalapálták, aranyozták. Egykettőre elkészültek vele.
– Na, akkor minden rendben van – mondta elégedetten Mikkamakka -, nem is végződött olyan rosszul ez a történet.
– Te meg, Bruckner Szigfrid – mondta szigorúan Aromo -, ígérd meg, hogy nem leszel többé nagyképű!
Bruckner Szigfrid vadul szökkent egyet, kidüllesztette a mellét.
– Épp a te szád jár! Egyáltalán, hogy mersz engem megszólítani! Hol van a te fogad gránitba ágyazva, kiállítva az erdőn? Hol állítottak a te szemfogadnak emlékküvet? Sehol! Mert kinek a szemfogának van emlékküve? Gránitból, arany betűkkel! Kinek? Csodabruckner Csodaszigfridnek! Csodanekem.
Kinek van a volt erdőben lomkoronasétánya, lomb, erdő és fa nélkül? Na, kinek?
Ez azért jó, mert mire kinőnek a fák és lombkorona is lesz, addigra a lombkoronasétány ácsolmányát újra kell építeni. Mindig lesz munka. Be gyönyörű is az élet Mekk Elek és Bruckner Szigfrid hazájában. Azért nem bánnám, ha csak mese maradna.
(Illusztráció: Buzay István)
