Aki csak egy kicsit is szeret kirándulni, ismer olyan erdős hegyi ösvényeket, melyeket egyáltalán nem könnyű megmászni, de a fenti gyönyörűséges kilátás miatt érdemes, az kárpótol minden küzdelemért és erőfeszítésért. Közben persze megszenvedi az ember, főleg akkor nehéz, ha az úton semmi kilátás nem nyílik, legfeljebb a turistajelzésekben lehet bízni. De legalább van mit követni, lehet tudni, hogy mi felé, hogy jó felé haladunk. Egyszerűen tudomásul vesszük, hogy arrafelé vezet az út, ha fel akarunk érni gyönyörködni, ezt nem úszhatjuk meg.
Az életben is képesek vagyunk ilyen „hegymászásokra”, küzdelmekre, lemondásokra, erőfeszítésekre – akár a tanulmányokban, munkában, vagy sportban, esetleg diétákban, gyógykezelésekben, sőt akár emberi kapcsolatokban is – tudva, hogy a mélyből indulva, kitartással, juthatunk ki a magasba.
És közben persze – hívő emberként – Istent is segítségül hívjuk, jó esetben még meg is kérdezzük, hogy neki mik a tervei az életünkre nézve. És próbálunk bízni benne…
Ha folyamatosan érezzük, hogy emelkedik az ösvény, hogy jutunk egyről a kettőre, akkor ott van/lehet bennünk a reménység, hogy jól haladunk. Ez a reménység és bizalom akkor lesz iszonyat nehéz, amikor az úton egyszer csak belezuhanunk egy gödörbe. Történik valami, talán teljesen váratlanul, és eltűnik a lábunk alól a talaj. Elveszítünk valakit. Hirtelen elmegy. Zuhanás, fájdalom, hiány, gyász. Elveszítünk valamit. Munkahelyet, anyagi biztonságot, egészséget, bizalmat egy emberben… pedig addig úgy tűnt, nincs semmi gond… és a következő lépés mégis a zuhanás. És lehet utólag nyöszörögni, hogy miért nem vettem észre, hogy voltak talán jelek, hogy nem jól mértem fel a „nincs semmi gond”-ot, hol követtem el hibákat, de a mélységen akkor ez épp nem segít. És lehet Istent is számon kérni, hogy miért engedte, miért ezt adta, vagy legalább miért nem szólt…
Amikor a Genezis 37. fejezetét olvasom, József életének nagy zuhanását, mindig ez jut eszembe. Hogy ez mennyire durva, kemény, brutál nehéz. Hogy apuci kedvenc fiacskája, aki olyan otthon, mint egy elkényeztetett kis herceg, és úgy is viselkedik, hogyan zuhan bele a kiszáradt kútba, mikor a testvérei belelökik. Bele a magányba – elveszít mindenkit, bele a rabszolgaságba, otthontalanságba – elveszít mindent. És persze lehet vitázni arról, hogy megérdemelte-e vagy sem, hogy itt ki miben és mennyire hibás, de a zuhanás traumáján ez semmit nem változtat.
De a legmegrendítőbb az egészben az, hogy tulajdonképpen Isten előre szólt. Mármint hogy mi lesz a vége az útnak, mit készít Józsefnek, hogy az ösvény végén milyen lesz a kilátás. Erről szóltak az álmai. Dicsőségről, elismerésről, hatalomról, hogy fent lesz a csúcson! Csak azt nem részletezte az Úr, hogy ehhez milyen mélyről indulva, milyen mélységeken és hány évtizeden kell átmenni. És átformálódni…
Ismerek embereket, akiket egy veszteség, próba, tragédia darabokra tört. Hirtelen omlott össze minden, vétetett el az addigi jó, vagy az a nagyon szeretett valaki – talán nem is egy… És láttam újraépülni ezeket az életeket, belülről átrendeződve, a soha teljesen el nem tűnő élet-hegekkel is erősebben és sokkal közelebb jutva ahhoz az igazi énjükhöz, akinek teremtettek.
Egy közös volt, van bennük – a hitük. Ez a fura keresztény dolog, ez a mégis-bizalom, mégis-reménység. Hogy Isten tudja a zuhanásukat. Hogy még abban is ott van velük. Hogy nem gonoszságból vagy gyűlöletből engedi. Hogy annál, amit mi a gödör mélyéből látunk, Ő sokkal többet, az egészet látja fentről. És nem enged el, amíg végig nem mentünk az ösvényen.
