Itt ülök a kórház várójában. Időpontra jöttem. Hangsúlyozom: időpontra.
Ennek ellenére úgy érzem magam, mintha valami különösen népszerű koncertre érkeztem volna, ahol már a bejáratnál ezren állnak előttem. Nézem a telefonomat, olvasom a híreket, próbálom elfoglalni magam és valahogy elütni az időt. Végül is mit tehet az ember egy kórházi váróban? Türelmesen várakozik.
És akkor szembejön velem a hír: hatalmas vasúti fejlesztésre készül a kormány. Jönnek az újabb, gyorsabb és korszerűbb vonatok, melyek – a fejlesztéseknek köszönhetően – akár 160 kilométeres sebességgel is tudnak majd száguldani, persze csak bizonyos szakaszokon. Szép dolog ez, lehet örülni a haladásnak. Csak közben eszembe jutott, hogy Kínában már 300 kilométeres sebesség fölött közlekednek a nagysebességű vonatok. De ne legyünk telhetetlenek, Magyarország mégsem Kína, ez egy kis ország. Ha nálunk egy vonat így felgyorsulna, lehet, hogy ki is szaladna az országból. Persze az is kérdéses, hogy az egész fejlesztés megvalósul-e, ha nem érkeznek meg hozzá az uniós pénzek. Erről valahogy nem szeretünk beszélni, sokkal jobban hangzik az ígéret, hogy a jövőben 160-nal hasítunk.
De talán nem is ez a lényeg. Mert miközben a vasút sebességéről olvasok, rájövök, hogy én tulajdonképpen nem is bánom, ha a vonat késik. Furcsa, ugye? Pedig így van, rászoktattak már. A MÁV-nál az utazó tudja ugyanis, hogy mire számítson. Megszólal az a jól ismert hang, és jön a közlemény: „a vonat előreláthatólag x percet késik”. Az ember pedig erre még rászámol valamennyit. Ha pl. fél órát írnak ki, akkor egy órával kalkulál. Ha egy órát, akkor inkább másféllel. Megszoktuk. Sőt, lassan már szinte „hiányozna” is. De a vasúton legalább történik valami, a vonat előbb-utóbb elindul, és az utas nagy valószínűséggel el is jut oda, ahová menni akar.
És ekkor jött a felismerés. Mi van azokkal, akik az egészségügyben várnak? Mi van velünk, a „bérletesekkel”? Mert mi minden hónapban fizetünk. Nem keveset. Még akkor is, ha éppen nem is vesszük igénybe az egészségügyi ellátást. Fizetünk azért, hogy amikor szükségünk van rá, legyen hová fordulnunk. Csakhogy amikor tényleg szükségünk lenne rá, akkor egy végeláthatatlan várakozás veszi kezdetét: Várunk… Aztán várunk még egy kicsit… Majd nagy nehezen kapunk egy időpontot. Én például február óta várok. Nem tudni mi okozza a bajt, vizsgálatok kellenek. Most kaptam egy újabb időpontot: majd jövő év április 5-én kerülök sorra egy újabb szükségesnek ítélt vizsgálatra.
MAJD. Ez a 4 betűs szócska egyik leggyakrabban használt szó az egészségügyben. Majd lesz időpont. Majd sorra kerül. Majd megcsinálják. Majd meggyógyul. Csakhogy van egy apró probléma: a betegség nem vár. A betegség nem nézi meg a naptárt, nem kérdezi meg, hogy az adott vizsgálatnak, szakrendelésnek mikor van szabad időpontja. Nem mondja azt, hogy „rendben, akkor találkozunk majd április 5-én”. A betegség jön és teszi a romboló munkáját, neki ugyanis ez a programja, és ezt végre is hajtja. Ha pedig az ember nem akar vagy nem tud hónapokat várni, akkor jön a jól ismert tanács: „Menjen el a magánellátásba!”
És itt álljunk meg egy pillanatra. Miért? Miért fizetjük akkor a társadalombiztosítást? Miért fizetjük hónapról hónapra? Miért van az, hogy amikor valóban szükségünk lenne arra, amiért fizettünk, akkor azt mondják: „Ha gyorsan akarja, menjen máshová!” És mi számít gyorsnak?! Talán ami 6 hónapon belül van? Ez körülbelül olyan, mintha elmennék a pályaudvarra, megvenném a jegyet, odaadnám a pénzt a pénztárosnak, majd amikor azt kérdezném, hogy melyik vágányról indul a vonatom, azt felelnék: „Tessék inkább taxit hívni, az biztosabb és gyorsabb!”
Persze, lehet azt mondani, hogy a magánegészségügy gyorsabb. És sok esetben valóban az. Lehet azt mondani, hogy ott legalább foglalkoznak az emberrel, meghallgatják, megvizsgálják, és nem érzi magát úgy, mintha elvesztené önmagát és csupán csak egy lélektelen számmá változna egy végtelen várólistán. Mert nagyon nem mindegy, hogy valahol személyként vagy csupán egy munkadarabként kezelik.
Sajnos egyre inkább arrafelé mutatnak a jelek, hogy ugyanazért az egészségügyi ellátásért egyre inkább kétszer kell fizetünk. Egyszer közösen, adózóként és járulékfizetőként. Másodszor pedig saját zsebből, ha valóban időben szeretnénk orvoshoz kerülni. És itt már nem pusztán kényelmi kérdésről beszélünk. Akinek van pénze, az előbb-utóbb lép, elmegy magánorvoshoz. Kifizeti, megkapja a vizsgálatot, a leletet, a kezelést. De mi van azzal, akinek nincs pénze? Ő mit csináljon? Várjon? Várjon tovább? Vagy egyszerűen fogadja el, hogy neki is járna ugyan az ellátás, de mégsem jut?
Néha az embernek már egészen abszurd gondolatai támadnak. Például az, hogy vajon az egészségügy és a nyugdíjrendszer nincs-e valahol összekötve, ahol valójában az lenne a cél, hogy minél kevesebb nyugdíjas maradjon? Persze ez csak keserű vicc. De ha az ember hónapokig vár egy szükséges vizsgálatra, akkor bizony ilyen gondolatok felmerülnek benne.
De közben térjünk vissza a vasúthoz. Azt mondják, hogy 160-nal fog menni majd a vonat. Én pedig azt mondom erre, hogy „respekt”. Mert lehet, hogy késik a vonat, lehet, hogy áll valahol a pályán, lehet, hogy az ember mérgelődik, amikor meghallja a késésről szóló tájékoztatást a hangosbemondóból, de mindezek ellenére a vonatok mégis betöltik azt a célt, amiért kitalálták őket: ha késve is, ha lassabban is, de elvisznek a menetrend szerinti célhoz. Ha pedig valamiért nem járható a pálya, akkor is megszervezik a pótlást. Ha jobban belegondolunk, ez igencsak becsülendő tény.
Az egészségügyben viszont néha már az sem biztos, hogy egyáltalán elindulunk-e. Ott ülünk a váróban, kezünkben a TAJ-kártyával, a telefonunkkal, a papírjainkkal, és várunk. Hiába fizetjük szorgalmasan a TB járulékot, ha baj van, kiderül, hogy az időpontunk hónapokkal vagy évekkel későbbre szól, vagy mehetünk privátba. Miért nem lehet úgy működtetni egy rendszert, amelyre ennyi pénzt költünk állami pénzből, adófizetők pénzéből, hogy amikor szükségünk van rá, tényleg kapjunk is ellátást? Nem luxust várunk! Nem ötcsillagos szolgáltatást. Nem vörös szőnyeget. Csak azt, amiért befizettünk: egy időpontot, amikor valóban sorra kerülünk, egy vizsgálatot, amikor szükség van rá és útmutatást, világos betegutat. Egy rendszert, amely nem azt mondja, hogy „majd”, meg “találja ki, a maga baja” hanem azt, hogy „azért vagyunk, hogy megoldjuk a problémáját”.
Lehet, hogy a vasúton még sokáig kell várni a 160 kilométeres sebességre. De ott legalább tudjuk, hogy jó vonaton vagyunk-e, és hová tartunk. Jó lenne ugyanezt érezni az egészségügyben is. Lehet, hogy nem is az a legfontosabb kérdés, mennyire gyorsan megy a vonat, hanem az, hogy van menetrend, járnak a vonatok és igénybe lehet venni őket. Ha már egyszer fizettünk a jegyért, jó lenne, ha az egészségügyben sem azt mondanák: „Menjen inkább taxival.”
Keresztényként gyakran beszélünk a türelemről, de ez nem egyenlő azzal a tehetetlenséggel, ami könnyen felőrli az embert. A kórházi folyosókon ülve könnyű elveszíteni a reményt, és úgy érezni, hogy csupán sorszámok vagyunk egy lélektelen rendszerben. Ugyanakkor ezek a nehéz órák emlékeztetnek arra, hogy az emberi rendszerek tökéletlensége mögött van Valaki, aki előtt nincs várólista, nincs majd. Miközben joggal küzdünk az emberi méltóságot tiszteletben tartó ellátásért, bízzuk az Áldott Orvosban, aki előtt nem adatok, hanem a nevünkön szólított, szeretett gyermekek vagyunk.
