„Elvették nyájamat. Bánjam-e?” Weöres Sándor Merülő Saturnusának öreg pásztora úgy áll a megváltozott világban, mint aki még emlékszik arra az időre, amikor kezében volt a bot, hangjára figyeltek, és valamilyen rend jellemezte az életet. Most már nincs nyája, csak vályúnál tolongó, fogyasztó csorda, amelyet mások hajtanak, más hangok terelnek, más vágyak tartanak mozgásban. A vonat közben a szakadék felé rohan, és nincs se híd, se túlsó part. Vagy talán van, csak az öreg pásztor nem látja. De már nem is érdekli. Neki mindegy, fal felé fordulva egyre mélyebbre merül saját és kora alkonyában.
A történelmi kereszténység sokszor ehhez a Saturnushoz hasonlóan van jelen az európai társadalomban. Egykor az egyház harangjai tagolták a napokat, ünnepei strukturálták az évet, tanítása nyelvet adott a születéshez, a szerelemhez, a szenvedéshez és a halálhoz. A templom nem egy lehetőség volt a sok közül, hanem a település közepe, építészeti, lelki és kulturális értelemben egyaránt. A pap, a lelkész szavának súlya volt, a Biblia történetei közös kódot alkottak, melyet mindenki értett; az egyházi közösség pedig akkor is összetartozást jelentett, ha tagjainak hite sokszor inkább megszokásból, mint személyes meggyőződésből táplálkozott. Ez a világ azonban eltűnőben van. A templomtornyok még állnak, de már nem feltétlenül mutatják meg, hol van a középpont. A harangszó hallható, de a többség számára nem hordoz különösebb jelentést. Az egyház beszél, de egyre gyakrabban az az érzése, hogy egy olyan nyelven szól, amelyet rajta kívül már alig értenek.
Könnyű ilyenkor sértetten azt mondani: elvették a nyájunkat. Elvette a szekularizáció, a fogyasztói társadalom, a tudomány, a média, a politika vagy az erkölcsi relativizmus. Ebben van igazság, de nem a teljes igazság. A nyájat ugyanis nem egyszerűen elvették, hanem részben elveszítettük, odaadtuk. Voltak, akik azért távolodtak el, mert az egyház nem hallotta meg a kérdéseiket, és olyan válaszokat ismételt, amelyek már régen nem arra feleltek, amit kérdeztek. Mások a lelki gondoskodás helyett ítéletet, a közösség helyett bezártságot, a kegyelem helyett megszégyenítést tapasztaltak. Megint mások azt látták, hogy az egyház túlságosan közel került a hatalomhoz, miközben egyre távolabb került azoktól, akiknek nem volt hatalmuk.
A történelmi kereszténység hajlamos úgy siratni elveszített tekintélyét, mintha az evangéliumot vesztette volna el. Pedig lehet, hogy nem a pásztorbotot vették ki a kezéből, hanem a jogart. A kettő kívülről hasonló, hiszen mindkettőt kézben tartják, de egészen más célt szolgál. A pásztorbot a vezetés, a védelem és a szolgálat eszköze, a jogar pedig az uralom jelképe. Az egyház történelmében a kettő nemegyszer összekeveredett, ezért amikor a modern világ megtagadta tőle a régi társadalmi kiváltságokat, ezt úgy élte meg, mintha Krisztust utasították volna el. Holott csupán azt a hatalmi helyzetet vesztette el, amelyet Krisztus soha nem ígért, és nem is várt el.
Saturnus az antik mitológiában nemcsak az elmúló kor menhelyre szorult, szánnivaló istene, hanem az a régi uralkodó is, aki fél attól, hogy gyermekei letaszítják a trónról, ezért felfalja őket. A történelmi kereszténységnek is van ilyen saturnusi kísértése. Fél az új nemzedék kérdéseitől, mert azok megkérdőjelezik megszokott válaszait; bizalmatlan az új nyelvvel, az új formákkal és az új közösségi tapasztalatokkal szemben, mert mindezek arról beszélnek, hogy a régi rend már nem állítható helyre régi dicsőségében. Ilyenkor az egyház nem adja át örökségét a gyermekeinek, hanem elvárja, hogy ők is pontosan úgy lakjanak benne, ahogyan elődeik tették. Csakhogy a hit nem örökölt konyhai zöld kredenc, amit kegyeletből megőrzünk, hanem élő kapcsolat, amelyet minden nemzedéknek újra fel kell fedeznie.
Közben a vonat valóban rohan. A technikai fejlődés gyorsabbá tette az életet, ám nem tette világosabbá annak értelmét. A fogyasztói rendszer egyre több választási lehetőséget kínál, miközben egyre nehezebbé teszi annak megtalálását, amiért érdemes élni. A közösségek felbomlanak, a magány növekszik, a természet határai pedig mind nyilvánvalóbban figyelmeztetnek arra, hogy a végtelen növekedés ígérete egy véges világban nem tartható fenn. A vonat utasai szórakoznak, vásárolnak, vitatkoznak és egymást filmezik, miközben kevesen merik megkérdezni, merre vezet a sín. Az egyház pedig gyakran az állomásról kiabál utánuk, hogy szakadék következik.
Csakhogy a prófétai figyelmeztetés könnyen sértett fölénnyé változhat. „Ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják” – mondja a merülő Saturnus, és ebben a mondatban egyszerre van fáradtság, keserűség és lemondás. Az egyház is beszélhet így: mi szóltunk, mi előre megmondtuk, a világ pedig most viselje döntéseinek következményeit. Az evangélium azonban nem engedi meg ezt a kényelmes távolságtartást. Jézus nem egy domboldalról nézte, ahogy az emberiség a szakadék felé halad, hanem felszállt ugyanarra a vonatra. Együtt evett azokkal, akiket mások elveszettnek neveztek, együtt sírt a gyászolókkal, és magára vette annak a világnak a szenvedését, amely nem hallgatott rá. A kereszt nem egy próféta igazának utólagos bizonyítéka, hanem Isten belépése az emberi összeomlás közepébe.
A történelmi kereszténységnek ezért nem az a feladata, hogy régi helyét követelje vissza a mozdonyvezető mellett, mintha egyedül ő ismerné a menetrendet. Sok kérdésben ő sem tudja, merre van a híd, és hitelesebbé válna, ha ezt néha ki is mondaná. A világnak nincs szüksége egy sértett intézményre, amely a múltbeli érdemeit sorolja, és abból vezeti le jelenlegi tekintélyét. Szüksége lehet azonban olyan közösségekre, amelyek az állandó gyorsulásban megőrzik a megállás képességét, a fogyasztás kényszerében emlékeztetnek a mértékletességre, az önérvényesítés kultúrájában pedig gyakorolják a megbocsátást és a szolgálatot. Az egyház talán nem tudja megállítani a vonatot, de megkérdezheti, miért rohanunk, kit hagytunk az út szélén, és milyen emberré válunk, mire megérkezünk.
A nyájat nem lehet egyszerűen visszaszerezni, mert az emberek nem az egyház tulajdonai. A jó pásztor nem birtokolja a juhokat, hanem ismeri őket, nevükön szólítja és életét adja értük. A történelmi kereszténység talán éppen akkor kezdhet újra pásztorrá válni, amikor lemond arról, hogy csordákat mozgasson, és ismét észreveszi az egyes embert. Azt, aki már nem érti az egyházi nyelvet, de szenved a félelmeitől. Azt, aki nem akar intézményhez tartozni, de vágyik arra, hogy valahol ismerjék a nevét. Azt, aki fogyasztóként él, mert soha senki nem mutatta meg neki, hogy az élet több annál, amit meg lehet venni.
A merülő Saturnus képe fájdalmasan pontos, amennyiben a történelmi kereszténység egy letűnő társadalmi renddel azonosítja önmagát. Intézményei gyengülhetnek, társadalmi súlya csökkenhet, kulturális nyelve elavulhat, és egykori tekintélye talán soha nem tér vissza. Az evangélium azonban nem azért él, mert valaha királyok hajoltak meg előtte, és nem azért igaz, mert egykor egész kontinensek vallották magukat kereszténynek. Krisztus országa akkor is jelen volt, amikor nem voltak keresztény birodalmak, államilag támogatott egyházak, csak valódi üldözés.
A saturnusi egyházi önképnek valóban el kell merülnie: annak, amely társadalmi hatalomból, kulturális fölényből és örökölt tekintélyből merítette biztonságát. Ez a merülés azonban nem az evangélium vége, hanem megtisztulás, amelyben az egyház elveszíti azt, ami soha nem tartozott lényegéhez, hogy újra felismerhesse azt, amit rábíztak. Nem a csordát kell visszahódítania, hanem embereket kell szeretnie; nem a trónt kell megvédenie, hanem a keresztet kell vállalnia; és nem az elmúló világ fölött kell keseregnie, hanem jelen kell lennie benne úgy, ahogyan Krisztus jelen volt: igazsággal, irgalommal és reménységgel. A történelmi kereszténység merülhet, de az evangélium éppen ott kezdhet ismét láthatóvá válni, ahol az egyház már nem uralkodni akar az időn, hanem hűségesen szolgálni benne.
.jpg){kind=link}
