A gyengeség olyan érzés és állapot, amelyet az emberek többsége inkább elrejt, mintsem megosztana másokkal. Ennek oka, hogy a gyengeségérzet gyakran azzal a gondolattal jár együtt: „ha ezt mások megtudják, kevesebbnek fognak tartani”. Emiatt sokan inkább hallgatnak róla, még akkor is, ha belül erősen foglalkoztatja őket.
A gyengeség megosztása nem könnyű, mert kiszolgáltatottsággal jár. Amikor valaki beszél a sebezhetőségéről vagy egy kellemetlen élményéről, kockázatot vállal: nem tudhatja, hogyan reagál a környezete, megértik-e, vagy inkább ítélkeznek felette. Ez a félelem gyakran erősebb, mint a megosztásból fakadó megkönnyebbülés reménye.
Ugyanakkor a tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyengeségek elismerése és kimondása sokszor oldja a belső feszültséget. Amikor valaki megosztja egy megbízható személlyel vagy közösséggel, ami benne zajlik, gyakran rájön, hogy nincs egyedül a helyzetével. Mások is átélnek hasonló pillanatokat, mégha nem is beszélnek róluk nyíltan.
A kérdés tehát nemcsak az, hogy merjük-e megosztani a gyengeségünket, hanem az is, hogy van-e olyan közeg, ahol ezt biztonságosan megtehetjük. Egy elfogadó, szeretetteljes hívő környezetben a gyengeség veszít a bénító erejéből, míg egy ítélkező közegben a magányérzet inkább elmélyül.
Végső soron a gyengeség felvállalása bátorság kérdése. Sok esetben éppen az mutatja a valódi erőt, ha valaki képes kimondani, felvállalni azt, amit mások inkább elrejtenek. Nem véletlen, hogy a Szentírásban Pál apostol is eljut erre a pontra. Neki is vannak testi és lelki problémái egyaránt. És ő nem elfedni igyekszik a nehézségeit, hanem egyenesen a gyengeségeivel dicsekszik. Ezzel szeretné ugyanis megmutatni, hogy mindazt a hatalmas munkát, amit elvégzett, nem a saját erejéből tette, hanem Krisztus kegyelme és ereje munkálkodott benne. A gyengeség elismerése így nem a kudarc, hanem az isteni erő kiáradásának a kezdete számára.
Akkor most én is bátor leszek, és őszintén megmutatom a lapjaimat: elértem a saját korlátaimhoz, alaposan megcsappant a hitem ereje, a magabiztosságom. Amikor a hitről van szó, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez mindenkinek magánügye. Sőt, sokszor azt is feltételezzük, hogy keresztyén hitünk folytonosan csak erősödhet, és soha nem inoghat meg. Pedig ez nagyon nem így van. A hívő embernek is nap mint nap meg kell küzdenie a saját félelmeivel és kétségeivel – ez a mi valóságunk. A kérdés az, hogy mindezt le tudja-e győzni a Jézustól kapott reménységünk.
Február óta küzdök egy gyulladással a szervezetemben, amit az orvosoknak azóta sem sikerült még beazonosítani. Most egy CT-vizsgálat előtt állok, ami hozhat jó és rossz hírt is. Nem tudom, hova futnak ki a dolgok. Csak kétségek és bizonytalan forgatókönyvek állnak előttem. Nagyon gyengének érzem magam, és ráadásul marcangol a kérdés: hova lett a hitem? Hiszen Jézus megmondta, hogy velünk lesz a világ végezetéig és még azon is túl. Akkor most miért félek mégis?
A bizonytalanság közepette próbálok kapaszkodni Pál apostol szavaiba, amelyeket maga a feltámadott Úr üzent neki, és amelyek nekem és minden erőtlen sors- és hittársnak szólnak:
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9)