Hogyan is kezdjek bele? Nem is tudom. Talán úgy, hogy hó volt, hó nem volt. Az nem jó, mert az a rendkívüli hómunkásokról szól, és az egy másik mese. Ez a történet kicsit komolyabb. Nincsen benne sem üveghegy, sem pedig kurta farkú malacka. Akkor miről is szól a mese? – kérdezhetné az olvasó a harmadik sor után már jogosan. Egy kertészről, aki abban a reményben ültetett, hogy majd learatja munkája gyümölcseit. Teljesen olyan, mint a mai kertészek bármelyike. Vagy mégsem? Szerintem tied a döntés, kedves olvasó, a történet elmondása után.
A kertész teremtő erejének csodájával áldotta meg teremtményeit. Ültetett, ápolta és gondozta kertjét. Tudta mikor mit kell tenni, és naponta gyönyörködött a munkájában és annak gyümölcseiben. Fákat is ültetett ebbe a kertbe. A kis fácskák gyorsan erőre kaptak, és hamarosan szálerdő lett belőlük. Aztán elhullajtották magvaikat, és újabb erdők, ligetek éledtek. Így ment ez hosszú nemzedékeken keresztül. A kertész közben nemesítette, gondozta az erdős részeket is, hogy az se szenvedjen semmiben hiányt. A csodatevő kertész mindig beszélt a teremtményeihez, hogy az általa elképzelt úton tartsa őket. De minduntalan akadt egy-két fa, ami elfajzott, és nem azt a termést hozta, amit az elődjeitől már megszokott és elvárt a kertész. Mi mást is tudott ilyenkor csinálni a kertész, mint kivágni, kigyomlálni a nem oda való növényt. Pedig nagyon sajnálta mindegyiket, majd a szíve szakadt bele. Mire ment a sok gondoskodás, a rengeteg szeretet és munka?! „De az egész kertet meg kell védeni!” – mindig ezt mondogatta. Volt olyan fa is, ami nagyon elszomorította, mert a fa képességei és a beléfektetett munka alapján sokkal többet várt volna tőle. A kerttörvény egyszerű és megváltoztathatatlan. Néhány fa mégis megmenekült a kivágástól, ám utódjaik nem lehettek. A kertész róluk többet nem gyűjtött magvakat. Egyértelmű, hogy minden nemzedéknek teljesíteni kell a tőle elvárhatókat, mert ez a nemesítés alapkövetelménye.
Könnyen el tudjuk fogadni a törvényt, ha a növénytermesztésről szól, és ez nem is fáj nekünk annyira. De van egy rossz hírem! A Teremtő nem alkotott kétféle törvényt. Mindannyiunkban bennünk él az elmúlt generációk lenyomata, és az kötelez bennünket. Régen a nemesség nem csak előjogokból állt, hanem a feltétel nélküli hitből, hazaszeretetből és a becsületből.
De hogy is van az, hogy a jó is elkorcsosulhat, és nem csak a jó és a szép öröklődhet? Mit is jelent az a bibliai mondat: „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle” (Ez. 18:23)?
Most bizonyára a kétkedő közbevetné: „Jó, jó és logikus is ez így, de a következő generáció ugyan miért bűnös az atyák vétkéért?” Sajnos a rossz vér gyakran öröklődik: az árulás és a csalás is. Bár valóban nincs olyan, hogy hazaáruló gén, de a neveltetésen, a példán sok múlik.
Fennen harsogták a múltban nyíltan, ma kissé becsomagolva: „a múltat végképp eltörölni”. Kinek nem kell a múlt, a hagyomány? Csak annak, akinek van valami takargatnivalója.
A Szentírást sokszor azért nem értjük, mert a jelen individualista látásmódjával olvassuk, holott az közösségi szemléletű. Soha nem csak az Isten és egyén kapcsolat létezik, hanem ezzel párhuzamosan ott van a mi és az Isten kapcsolat is. Isten a Mi Atyánk, nem csak az én Atyám. A krízisekben sosem az egyén megmaradása volt pusztán a tét, hanem a közösségé, az ún. szent maradéké. Például Mózes sem önmagáért menekült meg, hanem hogy vezesse majd ki népét Egyiptomból. Jézus sem egy emberért halt meg, hanem mindazokért, akik hisznek Őbenne. Amikor Pál egy-egy levelében elhatárolódásra int X-től vagy Y-tól, azt a gyülekezet érdekében teszi. Mert szent maradék mindig van, és az nem korcsosulhat el. Erről gondoskodik a Kertész. Csak megköszönhetjük munkáját, és hálát adhatunk Neki, hogy kertjében mi is ott növekedhetünk (család)faként.