Az elmúlt időszak legnépszerűbb közéleti témája a politika mellett a mesterséges intelligencia, azaz az AI volt. Majdnem mindenkinek van róla véleménye, azoknak is, akik még nem próbálták tudatosan, csak beszéltek olyannal, aki már látott valakit AI-t használni. Van, aki isteníti, van, aki ördögi eszköznek tekinti. Van, aki az emberiség felemelkedését várja tőle, van, aki az öntudatra ébredésétől retteg. Valóban jelentős. A mesterséges intelligencia megjelenése olyan korszakhatár, mint a könyvnyomtatás elterjedése vagy az internet tömeges használata. Vannak történelmi pillanatok, amikor nem csupán új eszköz születik, hanem megváltozik az ember viszonya a tudáshoz, a munkához, az alkotáshoz, de még önmagához is. Ilyen volt a nyomtatott könyv, ilyen volt az internet, és meglátásom szerint ilyen az AI is.
A könyvnyomtatás megsokszorozta a szövegek erejét azzal, hogy sokakhoz eljutott. Az internet megsokszorozta az elérhető információt és annak sebességét. Az AI pedig megsokszorozza a hozzáférést a nyelvhez, a mintázatokhoz, a tudás megszerzéséhez és megszervezéséhez. Az ember még soha nem jutott hozzá ennyire gyorsan olyan eszközhöz, amely néhány másodperc alatt képes hatalmas szövegeket összefoglalni, bármit rendszerezni, átfogalmazni, ötleteket adni, fordítani, képet készíteni, kódot írni, terveket vázolni, valódi zenei tudás nélkül zenélni. Ez valóban forradalom. Ám a forradalmak idején mindig ugyanaz a visszatérő kísértés. Az ember nagyon gyorsan elhiszi, hogy a kezébe került eszköz majd helyette is utat keres, és helyette is ember lesz. Pedig nem lesz.
Az AI eszköz. Elképzelhetetlenül sok információra rálátó, hatalmas erejű, gyors, sok mindenre használható eszköz. De nincs benne lélek, sem az Istené, sem az ördögé. Az a régről örökölt vallásos hajlam, hogy a világ tárgyait démonizáljuk vagy szentséggel ruházzuk fel, itt sem segít. Az AI nem fétis (vallástudományi értelemben), nem démon, nem megváltó és nem is próféta. A gép nem szellem, csak gép. Ezért nem az a fontos kérdés, hogyan működik, mi van benne, hanem az, mi lakik bennünk. Isten Lelke vagy az ördög nem a szoftverben van, hanem bennünk, a felhasználóban. Az AI nem önálló erkölcsi szereplő. Nem akar jót, és nem akar rosszat, mert nem tud ilyet – nem akar semmit. Nem imádkozik, nem kísért, nem tér meg, de nem is lázad. Csupán felerősíti azt, ami bennünk van. Azt tükrözi vissza, amit elé teszünk, felnagyítva, kiterjesztve. Ha sekélyességet és ostobaságot viszünk bele, mindent elárasztó sekélyességet és felnagyított ostobaságot kapunk vissza. A hülyék az AI-tól még hülyébbek lesznek. Ennek eredménye a karateruhába öltözött kiscica, vagy bárki, aki egy konyhai szelfi alapján a brit királyi ékszerekkel cicomázza fel magát. Viszont ha gondolati fegyelmet, kíváncsiságot, műveltséget, szakmai igényességet és alkotó energiát teszünk elé, akkor ezeket is megsokszorozhatja.
Az AI körül kialakult diskurzus valójában nem technológiai vita, sokkal inkább antropológiai és erkölcsi természetű. Nem az a fontos, hogy mire képes az AI, hanem hogy kinek a kezébe kerül.
Itt kezdődik a valódi probléma. Mert nagyon csábító arra használni az AI-t, hogy megspóroljuk vele a munkát. Ne kelljen végigolvasni a szöveget, ne kelljen átgondolni az érveket, ne kelljen megszenvedni a mondatainkért, és ne kelljen keresni a pontos szót. Ne kelljen kivárni, amíg valami lassan, fájdalmasan, de valóban megszülessen bennünk. Csakhogy ez a megspórolt munka nincs ingyen. A végső elszámolásnál és az oda vezető útból hiányozni fog.
A test világából ismerjük ezt a logikát. Ha egy külső, mesterséges váz, amit mondjuk A holnap határa, az Elysium, vagy A bolygó neve: halál című filmekben láttunk, tudományos nevén egy exoskeleton átveszi a teher egy részét, az izmok kevésbé dolgoznak. Amire nincs szükség, az gyengülni kezd, ami nincs használatban, az elsorvad. A most felnövő generáció például csaknem képtelen papírtérkép alapján tájékozódni a GPS miatt. Ugyanez történhet a szellemi életben is. Ha lustaságból mindent kiszervezünk, akkor a gondolkodásra való készségünk gyengülni kezd. Az elemzőképesség, a nyelvi érzék, a belső érlelődés, a kreatív szövegalkotás, az önálló ítéletalkotás – mindaz, ami eddig munkával fejlődött, szépen lassan visszafejlődhet. A legnagyobb veszély talán nem is az, hogy majd a gép túl erős lesz, hanem az, hogy az ember előbb túl kényelmes, majd ostoba lesz.
Az AI nem gondolkodik helyettünk, csak ennek a látszatát kelti. Tud szöveget alkotni, közepes prédikációkat írni, viszonylag jól válaszolni a jó kérdésekre, elképesztő gyorsasággal képes információkat adni. Ám ez nem gondolkodás. A valódi gondolkodás nem pusztán válaszok gyártása, hanem küzdelem, állandó mérlegelés, folyamatos kétely, vita önmagunkkal. Az emberi gondolkodás lelkiismeret kérdése. Megmutatkozik a mondatok mögött álló személyiség és erkölcsi lény. Ezt pedig nem lehet kiszervezni. Aki mindent készen akar kapni, az végül nem időt takarít meg, hanem saját magát építi le.
Mégis hiba lenne csak a veszélyt látni benne. Mert lehet másként is használni. Nem a munka helyett, hanem a munka támogatására. Nem azért, hogy megússzuk a gondolkodást, hanem hogy jobban gondolkodjunk. Nem azért, hogy ne kelljen írni, hanem hogy jobban tudjunk írni. Az AI valóban gondolkodó partner lehet. Nem társ a szó emberi értelmében, hanem katalizátor, ami segíthet rendszerezni a széttartó ötleteinket, rámutathat gondolkodásunk vakfoltjaira, érvelési hibáinkra. Segíthet általunk nem ismert nyelven keletkezett szövegeket lefordítani, vagy érthetetlen magyar szövegeket magyarázni. Kínálhat új nézőpontokat, felgyorsíthat bizonyos munkafázisokat, hogy több erőnk és időnk maradjon arra, ami igazán emberi: a döntésre, a felelősségre, az ízlésre, az erkölcsi mérlegelésre, a személyes hangra. Mert végül a saját nevünket kell adni a létrejött anyaghoz.
A jó használat nem lustaságból, hanem fegyelemből születik. Aki tudja, hogy mit akar, annak az AI igazi segítség lehet. Aki nem tudja, annak az AI csak a zavarát rendezi látványos formába. Aki dolgozik, annak a kezében szerszám lesz, aki menekül a munka elől, annak a kezében kábítószer. A tét nem az, hogy mire képes a gép, hanem az, hogy milyenné teszi a használóját. Segít-e jobban figyelni, pontosabban fogalmazni, mélyebben megérteni, felelősebben dönteni? Vagy csak nagyobbá teszi az ostobaságot, és gyorsabbá a középszerűséget? Korunk egyik nagy lelki kérdése ez lesz.
A gép nem szorul megváltásra, az ember viszont igen; az algoritmusnak nincs szüksége megtérésre, nekünk annál inkább. A gép csak felnagyítja azt, ami bennünk már eleve ott van. A lustaságot, a hiúságot és a hazugságot is. Viszont a kíváncsiságot, a műveltséget, a kreativitást, a szolgálatkészséget és a felelősséget is. Ezért nem félni kell tőle, de nem is kell leborulni előtte, hanem megtanulni emberhez méltóan használni. Most ez a mi munkánk, és nem is kevés.
A jövő nagy kérdése talán nem az lesz, hogy okosabbak lesznek-e a gépek, vagy hogy életre kelnek-e. Hanem az, hogy bölcsek maradnak-e az emberek. A végén majd nem az AI-ról derül ki, hogy mire való, hanem rólunk, hogy kik vagyunk.
Ez a cikk AI használatával készült.
