Sokszor beszéljük, itt az egyházon, különböző vérmérsékletű, kegyességű, más jelenű és múltú református testvérek, saját buborékainkon belül és egymás közt is, hogy baj lesz, ha nem lesz változás, velünk, bennünk. Hogy azért fontos lenne a jövőben is lennünk. (Persze, ezen is össze tudunk veszni, meg beszivárog sok minden kívülről is, de ezt most hagyjuk…)
Sokszor beszéljük, hogy erő kellene, meg hitelesség, olyan, mint a Bibliában volt. Azt is mondjuk, hogy pünkösd csak elkezdődött, szószékről hirdetjük, hogy még mindig tart ám, álmosan kókadozó és csillogó tekintetű tagoknak egyaránt mondjuk, hirdetjük, hogy: „Veletek és bennetek folytatódik”. Bennünk is, álmosan kókadozó vagy csillogó tekintetű prédikátorokban. Hirdetjük, hogy szélvihar és tűz, nyelvcsoda, fordított bábel, emberen túli közösség! Mit hirdetjük?! Vágyjuk, kérjük, akarjuk!
Aztán kérdezzük magunktól, hogy hol ez az erő? Hol a tűz, a szél, az út egymáshoz, önmagunk meghaladása, Krisztus megmutatása? Mármint nem csak pillanatokra, töredékesen, hanem úgy, mint a Cselekedetek könyvében?
Én is sokat gondolkodom ezen, imádkozom efölött. Viszont most elképzeltem valamit. Mi lenne velünk, most, ha akkor pünkösd után máshogy történt volna minden, mondjuk így:
(Két nappal pünkösd után)
– Hű ez jó volt, de milyen jó volt! – örvendezik frígiai Simeon – Emlékszel, az a szózuhatag, annyi nyelv, dialektus és mégsem volt káosz!
– Jaja – bólogat pamfíliai Lévi – meg ahogy Péter beszélt, napokig tudtam volna hallgatni! Magával rántott, sírtam, aztán nevettem. Szinte éreztem Isten közelségét!
– Igen, ez a két nap, ez kiemelt, még másnap is, ahogy erről beszélgettünk, ahogy énekeltünk, imádkoztunk. Szép volt. Nagy élmény. Otthon el is mesélem, hogy mit hallottam erről a Jézusról!
– Meg a keresztség! Nem nagyon értem a fejemmel, de a szívem mélyén mégis. Adott valamit, feltöltött.
– Na, de most nekem csomagolni kell. Jönnek a hétköznapok, vissza a melóba, otthon más lesz minden, a helytartó is újabb adókat akar. A zsinagógában nem tudom, hogy fognak nézni rám, de biztos irigykednek majd, új szelek fújnak Jeruzsálemből.
– Péterék azt mondták, egy év múlva újra találkozunk itt, meg páskakor is várnak vissza. Én jövök, hátha újra átélem, feltöltekezhetem! Addig meg túlélek.
(Eközben egy jeruzsálemi ház felső emeletén.)
– Máté, láttad Jánosékat? – kérdezte Péter a volt vámszedőt.
– Söprik fel a teret, szedik össze, ami maradt, nem akarunk balhét a városvezetőkkel. El is kell dönteni, hogy ki fog tárgyalni a papokkal, mert most már vagyunk valakik, hogy ennyi embert mozgattunk meg!
– Igazad van. Kell egy szabályzatot írnunk, aztán vezetőt választani. Nem lehet akárhogy továbblépni.
– Már nekiálltam. De székhely is kell, nem?
– Persze, háromezer emberrel, az is. Nem tudom, még hányan csatlakoznak, fel kell készülni, hogy akár háromezerötszázan is lehetünk majd… Székhely egyértelmű: Jeruzsálem. Jöjjön aztán ide, aki akar. És mi elmeséljük a szél, a tűz és a nyelvek történetét, meg mesélünk Jézusról is!
– Azért elfáradtam… Belegondoltam, hogy elég strapás lenne ez minden nap, mint pünkösdkor. Meg jobb csendben, visszafogottan, néha lehet mutatni valamit, de nem úgy van az, hogy minden nap jön a Lélek! Meg hát mit szólnak a rómaiak? – gondolkodott hangosan Máté – Meg hátha a főpapok közül is átjön valaki? Még lehetünk tényezők! Végén még saját képviselőink lesznek a szanhedrinben!
– Nagyobbat mondok! Többség a szanhedrinben! Száz év múlva, Jeruzsálem központtal több ezer ember! Akár még saját zsinagógáink is lehetnek. Micsoda távlatok. Jézus szó szerint nem erről beszélt, mielőtt a mennybe ment, de biztos így értette azt, hogy Samária, meg föld végső határa, lelki módon vagy kulturális olvasatban, esetleg átvitt értelemben.
– Vagy teológiailag.
– Igen, igen. Na, de azért nehéz lenne ezt minden nap átélni, hogy nem tudom reggel, mi lesz velünk este, mintha felkapna a szél, aztán ki tudja, hol tesz le… Fontosabb a stabilitás, én mondom…
…
(Egy év múlva, Jeruzsálem, ugyanaz a ház, benn nyolc apostol, a téren körülbelül ezerhétszáz ember várakozik.)
– Bertalanék merre vannak? – kérdezte Péter.
– Bertalan és Jakab nem jönnek, másképp értelmezik a pünkösdöt, Rómában akarják megülni, odautaztak. Mátyás és András megkérdőjelezték a tekintélyünket. – mondta János.
– A testvérem is? Nem igazi hívők. Ennyi. Jakabékkal majd legyen valami párbeszéd. Na de készen vagyunk?
– Igen, a székek, asztal ugyanott, minden ugyanúgy, hátha még egyszer megtörténik.
– Évforduló van, ünnep. Meg kell, hogy történjen! Nem maradhatunk szégyenben.
– Hasonló ruhát vettünk fel. Sőt, Máté leírta a nagy szabálykönyvbe, hogy csak ilyen egyszerű gyolcsruhában lehet várnia a tűz visszatértét!
– Helyes. Na üljünk le és várjunk!
(Eközben a téren.)
– Hol lehet Lévi? – dörmögött a frígiai Simeon maga elé, a várakozó sokaságban állva.
– Tessék? – kérdezte egy asszony, előtte állva.
– Semmi, csak várok valakit, aki úgy tűnik, nem jött el az ünnepre. Egy éve, pünkösdkor találkoztunk itt.
– Te itt voltál??!??! Milyen volt?
– Csodálatos! Mintha itt lett volna az Isten. Ezért is jöttem vissza. Mert olyat azóta sem éreztem. Talán, ha minden évben van egy-két ilyen nap, akkor jobb lesz otthon húzni az igát.
– Nem tudom, én szeretném megtapasztalni, ugye lesz mennyei tűz? Szélvihar? Nyelvek csodája? Ugye, lesz!
– Nem tudom. Remélem…
– Állítólag Péterékkel van a baj, nem tudják visszahozni a dolgokat, rosszul ragadták meg a lényeget. – szólalt meg egy férfi, kappadóciai akcentussal – Úgy gondolom, nem Jézust magát kell követni, hanem a szellemiségét. Az a Saul is mondja, a fiatal tehetséges farizeus, aki élére akar állni a mozgalomnak. Ő a hagyományok elsődlegességéről beszél, amik élővé lettek a jézusisták erőterében, anno!
– Péterék nem szeretnék. És mégiscsak velük történt – csóválta a fejét az asszony.
– Én nem tudom, mi ez a vitázás, sajnálom! – sóhajtott Simeon – Mindenesetre én minden évben itt leszek, amíg lesz egy maroknyi ember is, aki méltó módon emlékezik a tűzre, a szélre, a nyelvek csodájára. Én mondom, addig lesz méltó módon pünkösdünk, amíg az utolsó ember is visszatér emlékezni ide Jeruzsálembe, a térre, a házhoz, akár a városból vagy Júdeából, Samáriából vagy a föld végső határáról!
Mi lenne most az egyházzal, ha ez történt volna? Azzal az egyházzal, ami akkor, ott elindult?
Mi is történt valójában? Hogy lett ereje a Lélekkel betöltött emberek közösségének? Hol a van a mi jövőnk, a jövő ereje, reménye?
