Időről időre megszületik bennünk az elhatározás, hogy majd mi másképp csináljuk. Gyerekként a szüleink hibáit figyeljük, felnőttként az előttünk élő nemzedékek döntéseit bíráljuk, és közben kialakul bennünk a csendes meggyőződés, hogy ha egyszer rajtunk lesz a sor, bölcsebben, emberségesebben, tisztábban fogunk élni. Aztán jönnek ugyanazok a mondatok, ugyanazok a konfliktusok és az elhibázott válaszok is.
Úgy képzeljük, hogy az emberiség története valamiféle lassú javulás története. Mintha egy hosszú stafétában haladnánk előre, ahol az egyik nemzedék ott adja át a botot, ahol a másik felveszi, és a közös erőfeszítés végül egy élhetőbb, igazságosabb világhoz vezet. A múlt hibáiból tanulunk, a tapasztalat összeadódik, a jövő pedig egy kicsit mindig jobb lesz.
A kijózanító felismerés azonban óráról órára érkezik a hírekben. Hangosan szólják: mi sem csináltuk jobban.
Ugyanazokba a csapdákba sétálunk bele, amelyeket olyan magabiztosan kritizáltunk korábban. Az egészséges életmódra tett fogadalmak elfáradnak a hétköznapok terhe alatt, a gyereknevelésben megismétlődnek azok a reflexek, amelyeket valaha el akartunk kerülni, és a történelem színpadán újra meg újra felbukkannak azok az erők, amelyekről azt hittük, hogy már régen magunk mögött hagytuk. A technológia fejlődik, az információ gyorsabban terjed, a lehetőségeink megsokszorozódnak, az emberi természet azonban makacsul ugyanaz marad.
Úgy tűnik, minden kor embere ugyanazzal az alaphelyzettel indul. Más eszközök, más társadalmi körülmények, más politikai rendszerek veszik körül, a döntések mélyén mégis ugyanazok a kérdések húzódnak meg: Hogyan lehet jól szeretni? Hogyan lehet igazságosan bánni egymással? Hogyan lehet ellenállni annak a kísértésnek, hogy a saját félelmeinket és érdekeinket minden más elé helyezzük?
A nagy történelmi remények ezért fordulnak olyan gyakran kiábrándító irányba. Az emberi képzelet könnyen rajzol idilli jövőképeket, a valóság viszont emlékeztet arra, hogy a rendszerek tökéletesítése nem oldja meg a szív problémáját. A világ újraszervezése nem változtatja meg automatikusan az embert. Az a gondolat, hogy saját erőnkből léphetünk át egy magasabb erkölcsi szintre, újra és újra megkérdőjeleződik a történelemben. Az emberi akarat sokszor kevésnek bizonyul, amikor hatalomvágy kerül szembe a jó szándékkal.
Ebben a felismerésben mégsem a remény elvesztése rejlik, hanem a határaink józan felismerése. Az élet teljessége ugyanis nem emberi teljesítmény kérdése. Van egy jelenlét, amely túlmutat ezen a törékeny világon, és amely képes felemelni azt, ami önerőből újra és újra visszahullik. A keresztyén hit ezt a jelenlétet Isten kegyelmének nevezi. Ez a kegyelem nem törli el az ember felelősségét, és nem helyettesíti a jóra való törekvést, de kiegészíti és megtartja ott, ahol az emberi erő elfogy. Erősít, ahol a térdeink megremegnek, és figyelmeztet ott, ahol lendületből vesztünk felé rohanunk.
Talán az egyik legkülönösebb ellentmondás a jelenkorban, hogy egy Istennel telített világ mennyire elistentelenedettnek tűnik. Mintha minden adott lenne a reményhez, miközben egyre többen úgy élnek, mintha az egész történet végső értelme kizárólag rajtunk múlna.
Hogy ennek mi értelme így? Nem tudom.
