Ez az illusztráció többeket sarkallt kritikára, miért céltévesztett, kontraproduktív ez az amúgy vélhetően jószándékú üzenet. Nagyrészt idemásolhatnám a nevem alá ezeket az indokokat, kiegészítve azzal a fenntartásommal is, hogy a közösségi média bármilyen tanításra alkalmas lenne.
Hisszük és valljuk, hogy nem a ruha teszi az embert Istennek kedvessé. Azt is, hogy az Isten népével találkozónak elsődlegesen a szeretettel, az örömmel kell találkoznia, és nem méricskéléssel. Most mégis a reakciók „miért ne” sztrádájáról, a „mi van, ha mégis” ösvényén kalandozok el. (Mindezt úgy, hogy nem vagyok az élére vasalt ruhák nagy barátja, halvány vonal választja el az ünneplős és a hétköznapi „outfitemet”, és igazából nem is a dresszkód lesz a téma.)
Az Ó- és Újszövetség szereplőinek ruházata és a pellengérre állított viselet közötti párhuzam ott sántít, hogy az a földi szegénység, az életmód (gazdálkodó vagy vándorló élet, netán aszketizmus, a földi hívságok elhagyása) megjelenése, míg emez divat, önkifejezés (megbotránkoztatás?), kényelem, tehát itt tud választás kérdése lenni. Nem önfeladást kér, hanem körültekintőbb választást.
Nem az isteni elvárásra mutat rá, hanem az egyház, a gyülekezet felé kimutatott tisztelet külső jegyeire. Mondják, ez jön majd, adatik a hit útján. Azonban a megfelelő ruházat és viselkedés tanítható is. Mi van, ha ezt a belső utat külső jelzések erősítik akkor, amikor ezek már nem magától értetődő, átörökített ismeretek?
Az útmutató a fiatalokat szólítja meg (de ugyanúgy szólhatna más generációkhoz is).
A fiatal lélek lázadó, keresi és feszegeti a határokat. Okkal teremtette így Isten. Ez egyrészről örök kontroll alatt tartja a korlátokat, alkalmat adva annak folyamatos vizsgálatára, stabilitását, helyét, szándékát, szakítószilárdságát tesztelve. Másrészt lehetőség arra, hogy az ellenállásba ütköző határfeszegető biztonságban keresse az új utakat. A feszegetésnek lételeme a határ, hiszen azon akar túljutni. Ha arrébb tesszük, messzebb megy. Ezzel mindkét lehetőség csorbul.
Messzebb lépve marad a kérdés, miért riadunk meg a tisztelet igényétől? Erősebb gyökerű katolikus országokban ma is működő gyakorlat: kint maradsz, ha kint a váll és a térd. Ez ma már innen nézve megmosolyogtató szigor, onnan nézve továbbra is a tisztelet megkövetelése. S ha ez túlzás is, vajh’ nem esünk-e át a ló másik oldalára, ha egy olyan világban, amelyben minden kötelék szakad, ahol a keretek kények és kedvek martaléka, ott mi is könnyelműen bánunk a sok nehézségen is átsegítő és összetartó külsőségeinkkel. (Talán érthető, hogy itt már nem a ruháról van szó.)
Ma olyan közegben élünk, ahol olyan sok minden (köztük megannyi talmi) követel magának tiszteletet, miközben a keresztyénséget, a keresztyén életmódot mindenféle kulturális, közéleti szinten gyalázzák, becsmérlik. Szemrebbenés nélkül nevezik Krisztust celebnek – mégpedig az egyik legolvasottabb hírportálon – majd ugyanitt azt is elmondják, mit kellene tennie az egyháznak, hogy jó legyen, miközben magát a jó fogalmát is újradefiniálják.
Nem a világ megbecsülése a fontos, de a ránk bízott szolgálat tiszteletet érdemel. Hogyan várjuk el másoktól, hogy tiszteljenek bennünket, ha ebben a zavarodott világban már mi magunk sem tiszteljük mindazt, ami a keretet adja szolgálatunkhoz, amivel másokat hívunk Istenhez, magunk közé: kultúránkat, örökségünket, közösségi szokásainkat, hagyományainkat. Tisztelni szeretettel és nem kirekesztve, tisztelni úgy, hogy nem bezárni, hanem kinyitni ezt a kincset bizalommal mások felé.