Valamikor, „régen”, amikor még voltak egyértelműségek, nem kellett azon spekulálni, hogy mi a szabadság. Két legnagyobb szabadságünnepünk, 1848 és 1956 minden magyar szívébe bevéste, hogy a szabadság értelemszerűen a nemzeti önrendelkezés képessége. Szabad ember az, aki egy szabad és szuverén nemzet tagjának tudhatja önmagát. S noha a magyar nemzet szabadsága a nemzet fizikai kicsinysége miatt a nagyhatalmi erők állandó feszültségében mindig is veszélyeztetve volt, azért az nem volt kétséges, hogy a szabadság külső, mozdíthatatlan kerete a nemzet. Azért a nemzet, mert ez a legszélesebb, összefoglaló közösség, amelynek részeként az egyén el tudta magát helyezni a világban. A nemzet a kollektív alany, ami, amennyire titokzatos, annyira mégis mindennapos tapasztalat: ha a magyar válogatott győz, én győztem. 1848-ban és 1956-ban még egyértelmű volt, hogy a szabadságeszme és nemzeteszme szétválaszthatatlan egymástól.
A különös az, hogy ez az egyértelműség egy keresztény hátterű nemzet életében is gyökeret tudott verni. Azért különös, mert a szabadság keresztény fogalma nem azonos a szabadság politikai fogalmával. Keresztény értelemben a szabadság megszabadulás a bűnös emberi természettől és annak következményétől, a haláltól. Ezért a szabadság eszkatológikus fogalom, amely a feltámadott Krisztussal való végső és örök közösségben teljesedik ki. A keresztény szabadságot nem lehet megszerezni, mert hit által Krisztus adja, s nincs olyan hatalom, ami elvehetné. Leigázott nemzet tagjaként is lehetek szabad a szó teológiai értelmében.
A kereszténységben az a „zseniális”, hogy miközben hirdette és fenntartotta a szabadság tartalmának üdvösséges távlatait, mégis tudta integrálni a nemzeti szabadságeszmét. Miközben a kereszténység ismeri az ember univerzális fogalmát, s azt hirdeti, hogy az üdvösség szempontjából a nemzeti hovatartozás nem lényegi kérdés (Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög), másrészt mégis a nemzetben Isten gondviselését látja. Pontosan azért, mert az egyetemes ember eszméje nem írja felül a sokféleségeket és sajátszerűségeket, sőt éppen a nemzeti létekben megfogalmazott sokszínűség akadályozza meg egy olyan világzsarnokság létrejöttét, amely az egyetemes szabadság eszméje mögé bújva nemzeteket leigáz. A végső és teljes szabadság Istennél van. Keresztényként tehát, még ha nem is volt direkt vallási vonatkozása, 56-ért hálát adhatunk és fejet hajthatunk hősei előtt. Fontos üzenete az, hogy nemzeti lét Isten gondviselésének eszköze, és ezért a nemzeti szabadság kérdése nem lehet közömbös egy keresztény számára, még akkor sem, ha a szabadság teológiai értelemben túlmutat az evilági dimenzión.
Csakhogy miután a szabadság elvont fogalom, önmagában üres, tartalmát az értelmezés adja, mindig is nyitott kérdés, hogy a szabadság-értelmezések köre mikor lépi át azt a határt, amelyet már a keresztény szabadság koncepciója nem tud elfogadni. Nos, úgy tűnik, a szabadság-értelmezések történetének abba a szakaszába érkeztünk, amikor a szabadság korábban magától értetődőnek gondolt keretei általános érvényüket vesztették. Megjelent az összefoglalóan eltörlés-kultúrának nevezett világkép, amely a szabadság tartalmát úgy vélte újraértelmezni, hogy érvénytelennek nyilvánított minden olyan alapkategóriát, amelyeken korábban a szabadságeszme nyugodott. Ez az értelmezés már nem azzal vitázik, hogy nemzet- és szabadságeszme összetartozik-e, hanem egyenesen azt állítja, hogy a nemzet mint olyan pusztán fikció. Az eltörlés-kultúra a szabadság nevében a szabadság-értelmezésnek a keresztény civilizációban megőrzött hagyományos alapjait kérdőjelezi meg, azt állítva, hogy a szubjektum akkor szabad, ha önmeghatározásában, a jó életről való döntésében semmilyen korlát sem akadályozza.
Az önmagába zuhant, mindentől eloldott szubjektum, amely úgy véli megtalálni szabadságát, hogy eltörli szabadságának hagyományos alapjait, viszonyítási pontjait, önmaga ellentétébe csap át, s elkezdődik az önmegsemmisítés folyamata, a bolyongás a semmiben, a soha nem látott kiszolgáltatottság ellenőrizhetetlen tartalmak és erők végtelen és kaotikus áradatának. S elérkezik az a kritikus pont, amikor a „ki vagyok én” kérdésére nincs válasz.
Nos, ez veszélyezteti leginkább a szabadságot.
(Kép: Fortepan / Nagy Gyula)
