Nem vagyok teológus, csak egy ember a hátsó padból. Iskolában soha nem tanultam teológiát, de érdekel, mert vágyom megélni és megérteni a hitemet. Átlagos embernek tartom magam, olyannak, akinek vannak kérdései és kétségei, melyek lehet, hogy másokban is felmerültek már. A jól bejáratott klisék nekem sokszor kevesek és üresek.
Vegyünk például egy nagyon egyszerű kérdést: Miért járunk templomba? Na, de tényleg, miért is járunk templomba? Talán hogy együtt legyünk egy hívő közösségben? Vagy mert ezt kaptuk a neveltetésünk során? Netán megtértünk, megérintett az Úr bennünket? Talán rájöttünk, hogy mégsem vagyunk akkora ászok, mint hittük volna, és nem körülöttünk forog a világ? Vagy meglegyintett a sors szele, mely a „nagy emberből” egy pillanat alatt kis törékeny senkit csinált? Bárhogy is legyen, de végül is benőtt a fejünk lágya, és kinyitottuk azt a bizonyos ajtót. Az addig süket füleink meghallották a szakadatlan jézusi zörgetést és hívást.
Sokáig kisebb településen laktam, most egy nagyobb városban élek. Bevallom, sok tekintetben furcsa nekem ez a városi lét a maga elidegenedett személytelenségével. Itt az emberek már nem ismerik, nem is köszöntik egymást. Ha valaki próbál közeledni a másikhoz, akkor rögtön hátsó szándékra gyanakszanak. Hát ez ezzel vagy azzal mit is akar elérni? – gondolják. Nem is merül fel, hogy őszinte érdeklődésről vagy önzetlen segítségnyújtásról lenne „csak” szó a másik részéről. A hétköznapokban ez a hozzáállás, mint lopakodó sötétség, beárnyékolja az emberi közösségeket, és mint féreg, rágja az egymás felé közeledni akaró lelkeket.
Ez hatással van a városi gyülekezet életére is. Az állandóan fluktuáló közösségben könnyen eljuthatunk oda, hogy lesz egy kis belső mag (kb. 5-10%), mely ismeri egymást, de a gyülekezet többségét nem. Milyen szomorú ellentmondások születhetnek ebből: Hogyan lehet segíteni azoknak, akiket nem is ismerünk, mert nincs személyesen kapcsolódási pontjuk a közösséghez, és így nem tudunk a problémáikról? Vagy hogyan lehet úgy képviselni a gyülekezetet, ha azt se tudjuk, hogy kik is a tagjai, és ők valójában mit is akarnak, mi foglalkoztatja őket? Ha nem indul meg a közösségépítés, ha nem épülnek hidak egymás felé, akkor maradnak a tátongó, veszélyes szakadékok. Ezek a hívők összejönnek ugyan vasárnap egy órára a templomba, mellyel le van tudva a hét, de nem lesznek igazi közösséggé, gyülekezetté.
Nem egyszerű a lelkész élete sem, mert az elcsépelt vicc szerint 6 napig láthatatlan, a hetediken pedig érthetetlen. Sajnos sokszor nagyon magányos hivatás ez, mert egyedül kell megvívni a csatáit, és kevés, vagy egyáltalán nincs megfelelő kontroll és visszacsatolás. Talán csak maga az elhivatottság és az Úr szolgálata adhat féket az emberi egónak. Ebben a hivatásban, mint más szakmákban is, fellelhetők a mesterek, és az X éves „sikeres” kezdők. Számomra a hitelesség a legfontosabb, hiszen a lelkész a legmagasztosabb szolgálatra lett kijelölve és elhívva, hogy az Isten igéjét, mint magot elvesse a hívők között.
Az egyház tanításában evidencia, hogy a szószékről elhangzottakon keresztül szólhat Isten akkor is, ha nem mindig hiteles a „szócső”, és akkor is, ha a mondanivalója nem több, mint – Uram bocsá’ – egy silány szortiment a szakzsargonból. Egy ilyen Jolly Joker a „megtérés” állandó emlegetése oly módon, hogy térj meg, de amennyiben megtértél, akkor nem eléggé, szóval térj meg még jobban… A másik, hogy „bűnös vagy”. Rendben van, de igazából nincs rendben. Akkor most mit csináljak? Máris jön az előző lemez: „Térj meg”… Ennyi előbb-utóbb kevés lesz a rendszeresen templomba járó, hívő embereknek.
A Biblia nem csak Isten szava, de az élet könyve is. És ha ebből a tényből indulunk ki, akkor tekinthetünk rá úgy, mint egy útikalauzra, amely elirányít minket életünkben. De sokkal több, mint pusztán egy logisztikai térkép, mert nem úgy működik, hogy itt a bázis, és érj oda a célba egy adott időpontra. Nem, mert ennél sokkal több, minden élethelyzetre ad megoldást, hogy Istenbe vetett hitünk átsegítsen a gondok felett.
A lelkésznek a Bibliát, az élet könyvét le kell fordítani, hogy a híveknek legyen fogódzkodójuk a mindennapokban, hogy a magasztosból fogyasztható, mindennapi betevő falat legyen. Vasárnap a hívők beülnek a templom padjaiba, kitárják a lelküket az igének, és várják, hogy az Úr Lelke által betöltse őket. Ilyenkor akarják feltölteni a lelki raktárakat a következő hétre. Útravalót várnak a mindennapokra, melyet hazavihetnek magukkal. Otthon aztán szépen kicsomagolják, kiporciózzák, hiszen ez az egy heti „túlélőcsomag”, ami erőt ad, táplálja őket az élet rögös útján.
Imádkozunk-e az igéért, Isten szolgáiért, hogy ne maradjunk éhen?