A kérdésre természetesen nem létezik egyetlen egyszerű válasz. Fogják a közeljövőben sokan sokféleképp méltatni legújabb Nobel-díjasunkat. De hadd idézzem most őt egy régebben vele készült interjúból:
„Kisújszálláson nagyon jó kémia- és biológiatanárom volt az általános iskolában. Ma is büszke vagyok arra, hogy nyolcadikos koromban harmadik lettem az országos élővilágversenyen. A középiskolában is kiváló tanárok tanítottak – ők csináltak kedvet a kémiához és a biológiához. 1973-ban vettek fel a JATE-ra, Szegedre. A felvételim azért sikerült olyan jól, mert lelkes tanáraink voltak Kisújszálláson, akik megértették velünk a fizikát, a matekot, a kémiát és a biológiát.”
Voltaképp itt be is fejezhetném. Persze tudom, hogy igazából a miértre hosszú felsorolással is lehetne válaszolni, szólni egyéni adottságokról, tehetségről, szorgalomról, későbbi segítőkről, adódó életlehetőségekről és -fordulatokról, akadályok leküzdéséről, elszántságról, hitről…
De azon túl persze, hogy milyen jó Professzor Asszonyra most már így is, ezért is büszkének lennünk, most inkább csak arról írok, amiért nekem személyesen sokat jelent ez a „díjazott idézet”.
Hogy hálával gondolhatok mindazokra, akiknek köszönhetem, hogy ma ott vagyok, ahol, és az vagyok, aki. Akik, ha csak egyetlen, vagy éppen sok-sok megjegyzéssel, órával, előadással, beszélgetéssel, türelemmel, lelkesedéssel, korrektséggel, hitelességgel, lenyűgöző logikával és gondolatmenettel, vagy szenvedélyes elkötelezettséggel, vagy épp megfáradtságban is őszinte hűséggel – tanítottak.
És hogy gondolhatok erre úgy is, akkor is, mikor magam is elindulok „vetni”. (Mondjuk például ma a suliban reggeltől délig.) Megfáradtan cipelve immár majd három évtizede a vetőmagos zsákot, amiben tudom, sok pelyva is keveredik nálam, nem hibátlan. Sok útfélen tovakopogó, emberileg nézve feleslegesen odaszórt mag emlékével, sok gyorsan-lelkesen szárba szökkent, kis aktív-buzgó, de aztán semmivé lett, vagy az élet dzsungelében eltűnt növényke emlékével.
De azzal a – most Katalintól is megkapott – biztatással, hogy a növekedést Isten adja, nekem viszont ezért kell, vagyis lehet! hűséggel, kedvvel, reménységgel, lélekkel lelkesen szórni, mondani, tanítani. Lehet, hogy nem fog minket így méltatva emlegetni később sem senki, de az aratás Ura munkánkat látja, tudja, és van hatalma megáldani.