Úgy bolydult meg a napokban az egyház népe a végleges népszámlálási adatokat látva, mint mikor diákként elérkezett a témazáró dolgozatok kiosztása. Izgalmas pillanat, hiszen mégiscsak egyfajta hatékonysági fokmérőként tekinthetünk az eredményre. Nem meglepő, hogy a történelmi egyházak – mint képzelt osztályelsők – csalódottan figyelték az eredményt. Igen, jó ideje tudjuk, hogy egyre fogyunk, nem kell hozzá országos összesítés, de minden negatív körülmény ellenére, reméltünk és remélünk mindvégig, hogy a világban betöltött szerepünk nem hiábavaló.
Tévedés volna azonban a számadatokból arra a következtetésre jutni, hogy Isten hatalma arányosan csökken a magukat vallásosnak megjelölőkkel. Nem is csak tévedés, hanem balgaság ezt gondolni, mert Isten léte nem tőlünk, emberektől függ, de mindaz, amit tesz értünk, emberekért van. A népszámlálás eredménye tehát nem Isten hatalmának tükre, hanem a közöttünk munkálkodó, népeket, identitást, alapvető erkölcsi normákat morzsoló és szétszóró erő jelenlétének realitására mutat rá.
Ugyanakkor rengeteg kérdést is felvetnek ezek a számadatok. Legelsőnek, mivel csökkenésről beszélünk, bárhogy is szépítjük az adatokat a szomszéd eredményeit nézve, felvetődik annak kérdése, hogy mit rontottunk el? Ki tévedett? Kinek a munkája volt kevés? Talán a lelkésznek kellene többet, máshogy? Talán a lelkészképzést kellene aktualizálni? A gyülekezeti tagok hitvallása halványult el? Ráfoghatjuk még a rendszerváltás előtti időkre a jelen kihívásait?
Kitágítva a kört folytathatjuk a mindig aktuális kérdéssel: hogyan tudjuk hatékonyan hirdetni az evangéliumot a középkorból hozott énekeinkkel és liturgiánkkal egy olyan világban, ami már rég továbblépett a vizuális effektek és virtuális valóság irányába? Elég felkészültek vagyunk-e arra a spirituális igényre válaszolni, ami igenis benne van az emberekben? Elég nyitottak vagyunk kilépni pókhálós szekrényeink árnyékából, hogy megszólítsuk azt, aki nem ismer se Istent, se hagyományt?
De talán az egyik legfájdalmasabb kérdés is sokak fejében megfogalmazódik: hogy lehet, hogy annyi állami intézményt átvállalva és újakat építve az évek során, a bölcsőtől a koporsóig kísérve emberek millióit, mégis csökkent a magukat hívőknek vallók száma?
Nagyon sok kérdés, rengeteg indulattal színezve kerül a felszínre. A számok rideg tényét árnyalja a sokféle tapasztalat, ami vagy egészen közel vitt valakit az egyházhoz, vagy eltaszított nem csak egyéneket, egész generációkat. Az is biztos, hogy nagyon sok kérdésre nincs válasz vagy nincs jó válasz. Ez viszont nem jelenti, hogy nem is kell törekednünk a válaszadásra.
Számomra minden kérdést megelőz, hogy miért akarjuk egyáltalán, hogy többen legyünk?
Nyilván van ennek egy financiális magyarázata. Minél többen vannak egy gyülekezetben vasárnaponként, annál nagyobb a valószínűsége egy magasabb összegű perselypénznek. Minél többen vannak a választói névjegyzékben, annál több fenntartói járulékkal tervezhetünk a következő évre. Tehát a dolgoknak van egy ilyen vetülete, ami, ne legyünk szemérmesek, elengedhetetlen a fennmaradáshoz. Egyházunk működési költsége, beleérteve a lelkészi fizetést is, nagymértékben a gyülekezeti tagok adakozó hajlandóságától függ. A matek innen nézve egyszerű: az a gyülekezet működőképes, amelyik megfelelő anyagi fedezettel rendelkezik ingatlanjainak fenntartására és a lelkészi fizetés biztosítására.
Ez lehet egy magyarázat a kérdésre, de nekem ez mindig kevés, és ha csak ennyit látok belőle, akkor hiteltelenné is válik az egész. Mégpedig azért, mert az egyház nem egy for profit szervezet, hanem az a közeg, ahova azokat hívjuk, akik elfáradtak, meg vannak terhelve az élet nehézségeivel. Mindazokat, akik kitaszítottak, perifériára szorultak, akik rászorulói a jónak és az örömnek. A szenvedőket és kétségbeesetteket hívjuk, azokat, akik meg szeretnék élni az élet spirituális dimenzióját is. Mert végül is az öröm a hír. Nem csak a tragédiák, veszteségek, hanem annak öröme is hírértékű, hogy minden gonoszság és szétszóratás ellenére van isteni hatalom, mely összegyűjt bennünket és olyan minőségbe emeli életünket, melyet nem az állandó stressz és teljesítménykényszer határoz meg, hanem arra tanít, hogyan éljük meg a szeretetet.
Elhívásunk és küldetésünk tehát mit sem változott az elmúlt évezredben, ahogy Isten akarata sem változott. Nem ezt kell feltalálnunk, hanem azt a megvalósítási tervet kell igazítanunk ehhez a küldetéshez, ami most úgy tűnik, hosszú távon fenntarthatatlan.
