Az elmúlt napokban az egyik internetes oldalon megjelent egy rövid írás, melyben egy pszichológus arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen hatással van a vallásos nevelés a gyermekek pszichés fejlődésére. A cikk szerzője meglehetősen általánosan fogalmaz, de még így is kiverte a biztosítékot a közösségi média kéretlen hozzászólóinál. Nem magáról a cikkről szeretnék írni, ami különben tudományos kutatásokra hivatkozik, hanem a fogadtatásáról. Őszintén szólva nem vagyok híve a kommentelgetésnek, és nagyon ritkán írok bármilyen felületre hozzászólásokat – életemben talán egyszer történt ilyen –, mert úgy gondolom, hogy értelmes dialógust már rég nem lehet folytatni a közösségi média felületén, így inkább a személyes face to face beszélgetéseket és vitákat részesítem előnyben. Szóval most is kimaradtam a „buliból”, de csendben görgetve végigolvastam a hozzászólásokat arról, hogy mik is a vallásos nevelés hátrányai (mit hátrányai? – egyenesen BŰNEI), és hogy miért nem szabad a gyermekeket keresztény hitre (hitben) nevelni.
Hadd álljanak most itt mindannyiunk „épülésére” az ő érveik, természetesen a teljesség igénye nélkül összefoglalva, nyomdafestéket tűrő módon, nem szó szerint idézve és név nélkül:
- Egészen beszűkíti a világképüket, ha egy vallás mentén kell, hogy felnőjenek. Ha minden világvallást megismernek, ami az általános műveltség része, akkor majd idővel ők alakíthatják ki a saját egyéni istenképüket.
- Kiszolgáltatott gyermekként véletlenül sodródnak a hitbe, felnőttként legalább maguk választhatják meg, hogy miben hisznek. Majd ők eldöntik, ne döntsenek a szülők helyettük.
- Ha felnőttként már nem abban hisz, amiben a szülei, akkor kitagadják.
- A vallásos nevelésben a szexualitás tabu téma, szegény gyermek nem tud majd mit kezdeni a saját testével.
- Korlátoltságot eredményez.
- A vallásos nevelés felesleges bűntudatot erőltet a gyermekre, mert pici, aranyos óvodásokat halálra ijesztgetnek azzal, hogy a pokolra fognak kerülni, ha nem hisznek. Ez pedig nem más, mint gyermekbántalmazás.
- Túl konzervatív lesz az értékrendje.
- Általánosabb értékeket kellene tanulniuk, mint például, hogy legyenek jók, ne hazudjanak, ne bántsák a másikat, nem pedig ószövetségi „öldöklésekről”.
- Romboló kötődési minták alakulnak ki abban a gyermekben, akinek azt sugározzák, hogy az adott vallás istenét feltétel nélkül szeretni kell, miközben isten majd eldönti, hogy hogyan ítéli meg a gyermeket és feltételekhez köti a szeretetét.
Nos, kedves olvasó!
Még mielőtt füstölni kezd ujjaink alatt a billentyűzet és csatlakozunk a kéretlen hozzászólók táborához, gondolkozzunk egy kicsit. Nem azért állnak itt ezek a vélemények, hogy egyfajta keresztény felsőbbrendűséget igazoljanak, pláne, hogy bármelyikkel is egyetértsünk, hanem tükörként. Lám, ilyennek (is) látnak minket keresztényeket; szülőként, nagyszülőként, tanárként, lelkészként… Milyennek, minek is? Sorolom: gyermekbántalmazóknak, romboló kötődési minták kialakítóinak, pokollal rémítgetőknek, gyermeküket kitagadóknak, és nem utolsó sorban korlátolt gondolkodásmódúnak. Igazak ránk ezek a jelzők? Persze, hogy nem – vagy legalábbis nem szeretnénk, hogy bármelyik is igaz legyen ránk.
Engem mostanában az ilyen és ehhez hasonló vádak nem felháborítanak, sokkal inkább arra hívnak, hogy gondoljam végig, hogy mit miért is csinálok igazából? A cselekedeteim mögött milyen meggyőződés van? Miért tartom minden más értékrendnél fontosabbnak a keresztény értékrendet? Ha valaki nekem szegezi a kérdést, hogy miért nem választhatja meg a gyermekem azt, hogy milyen valláshoz csatlakozik, akkor tudjak értelmesen válaszolni és ne csak üres frázisokat ismételjek. Ha valaki ostobaságokat mond rosszindulatból vagy tudatlanságból, akkor tudjak tiszta vizet önteni a pohárba. Meggyőződésem, hogy a kívülálló embereknek ma elsősorban épkézláb válaszokra van szükségük, nem pedig felesleges szócséplésre, félrebeszélésre és flegmaságra, főleg nem arra, hogy mindent elrendezzünk egy kiragadott bibliai igével.
Ne legyenek illúzióink. Ma már korán sem evidencia az, hogy a nagymama imádságra tanítja az unokáját, vagy hogy a gyermekbiblia odakerül a Bogyó és Babóca mellé. Pontosan ezért van szükség arra, hogy mi magunk szilárdan, következetesen és állhatatosan kitartsunk, és feltegyük magunknak a kérdést immár fordítva: miért neveljük vallásosan a gyermekünket? Mit jelent számunkra a keresztény gyermeknevelés?