Elgondolkodtam, hova és miért épp oda járok.
Mondjuk fodrászhoz…csak hogy egy „egyszerűt” mondjak?
Azért járok oda, ahova, mert sokaknál azt éreztem, teljesen mindegy miről beszélünk, úgyis azt vág, amit ő tud. Akár azt kértem, akár nem, a kommersz megoldással jövök ki tőle. Inkább ahhoz járok, akinél úgy tapasztaltam, valóban az történik, amiről egyeztettünk. De számít az is, milyen a vendégkör: nem vagyok az a típus, aki a szemhéjtus árnyalatokról, meg a dizájner táskákról szívesen csacsogna órákon át, vagy aki határtalanul tolerálná a panaszkodást vagy a politizálást. És, ahogy a magyarok nagy része, én is érzékeny vagyok az ár-érték arányra. Emellett kevésbé hat meg, hogy a szalon maga mennyire hódol a legújabb lakberendezési trendeknek.
Nehezíti a dolgom, ha új embert keresek (mint most, hogy a szokásos emberem egész évre foglalt), hogy minden fodrász és szalon az új trendeket teszi ki a kirakatba és hozza az átmenetes festéseit, meg a hajhosszabbításokat, ondolált szőke hosszú frizurákat – ez pedig nekem nem ad releváns infót arról, hogy ki tud jól vágni.
Tudom, az igényeim szubkulturálisak: mások, sőt többen épp azt keresik, amit én elkerülni igyekszem. A férjem pedig egyszerűen az állandóságot, amire rátaláltak forma, azt kreálja újra és újra a fodrásza, amikor időpontja van, egyből le is egyeztetik a következőt. A kiszámíthatóság mellett azt hiszem, hogy a zenei ízlésük közös mezeje is segíti a kapcsolódást, vagy hogy ne kényszerüljön bele kínos smalltalkokba. Hűségesek is egymáshoz.
Ezer szempont, pedig csak olyan egyszerű és felszínes dologról beszélünk, mint a haj. Visszanő akkor is, ha épp rosszul döntöttünk arról, kit fogadunk a bizalmunkba, hogy rajta dolgozzon. De ahányan csak vagyunk, azoknak mind kicsit más lenne az, amit leír azokról a helyekről, ahova szívesen jár – legyen fodrász, tanfolyam, sport, vagy bevásárlóhely.
Jogos-e ezután, hogy azt várjuk: a gyülekezeteinkbe jőve mindenki egyformán jól érezze magát és otthon csak azért, mert ott van. Csak azért, mert azon a településen a református közösség épp így néz ki. Jogos-e, hogy ne legyen igénye az embereknek arra nézve, hogy ő milyen éneklést szeret, milyen igehirdetés az, amiből épül, milyen rétegalkalmakra jár /járna szívesen, milyen épületben tartózkodna mindezidőre… és még sorolhatnám a szempontokat. És bevallom örülök is, ha van valaki annyira tudatos, hogy legyenek szempontjai abban, milyen vezetőre és milyen közösségre bízza a lelki életét. Hiszen nem kevésbé bizalmi pozíció, mint a fodrász, és ha bántalmazás, sérülés éri ezt a kapcsolatot, az lassabban gyógyul, mint ahogy a haj nő. És egy tudatos választás mindig nagyobb elköteleződés, mint egy egyszerű bevett sodródás.
Persze a hasonlat azonnal sánta: az egyházban természetesen nem akarjuk a fogyasztói kultúrát erősíteni. Ugyanakkor az egyszem szempont, vagy elváráscsomag, amit figyelembe veszünk, az sok esetben az amúgy krízisben lévő helyi identitás. A reformáció idején valós igény volt: a mi nyelvünkön, a mi falunkban hallgatni az igét. De már más idő jár, más igényekkel. Kit jobban utolért már, ki még úgy érzi, el tudja napolni a témát, de szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy milyenek vagyunk mi a helyi identitás nélkül. Mert az emberek már nem csak mobilabbak, de igényeik is vannak, amelyek érdekében szívesen mozdulnak. Például az ifjúságnak az otthonosság. Mennyire találják meg a számításukat nálunk?
Kérdés persze hogy mennyire dolgunk mindeneknek mindenné lenni, vagy hogyan lehet ennek az útjait igazán Isten jelenlétében keresni és vizsgálni. Viszont nem is mérlegelni, másrészről pedig panaszkodni a rossz statisztikáinkra és az elfogyásra nem igazán stílusos.
Érdemes-e elítélni azt, ha valakinek igényei vannak a lelki életével kapcsolatban? Könnyebb persze. De akkor azzal fogunk szembesülni, hogy úgy jönnek ki tőlünk az emberek, mint én azoktól a fodrászoktól, akikkel bár beszéltünk és egyeztettünk, mégiscsak az egyenfrizurájukkal a fejemen jöttem ki a szalonból – rendszerint soha vissza nem térve.
„Nagyon jó nálatok az igehirdetés ezért szeretem hallgatni, de ne is haragudj ez a ti magyar egyházi zenétek az nekem megöli a lelkemet.” – fogalmazta meg soknemzetiségű családból jövő településünkön lakó egyszer. Szeretjük, tiszteletben és számon tartjuk egymást, de máshova jár.
„És akkor képzeld, elkezdett imádkozni azért, hogy távozzanak belőlem a démonok, és előzetesen erről nem szólt, hogy ilyen mélyre akar menni. Nem kérdezte, hogy engedek-e neki ilyen felhatalmazást magam felett. Úgy éreztem túljött a határaimon egy erőszakhoz hasonlóan” – mondta nemrég egy ismerősöm a lelkészéről.
„Azóta az összes akkori vezető elvált és a gyülekezet is szétesett, de akkor engem tapostak a porba, amiért kimenekültem a házasságomból, pedig látták ők is, hogy ver. Elvették tőlem a szolgálataimat is, ahelyett hogy segítettek volna. Hol van ebben a krisztusi?” – mondta visszaemlékezve egy hölgy.
„És képzeld, ott színeztették a hároméves gyerekemmel feketére a szívet, hogy milyen gonosz a szívünk. Te, nincs ennek valami fejlődéslélektani korhatára, hogy mikortól lehet neki mesélni az ősbűnről, meg a romlott emberiségről? Úgy érzem, mintha mi hiába dolgoznánk otthon az ősbizalmon, meg hogy ne szorongjon, meg szeressen és bízzon másokban – Istenben is – ha azt hallgatja egy órán át, hogy ő maga is, meg mindenki velejéig gonosz… Olyan, mintha verbális bántalmazásért küldeném hittanra.” – mondta egy apuka nemrég egy ovis találkozáson.
„Elsősök érted? És aki nem mondta el közülük a megtérők imáját, azt nem engedték be a székekből épített bárkába. Persze mind elmondta, hogy beengedjék – no gondolhatod mennyire őszintén – az enyém meg csak lefagyott és sírt, hogy akkor ő meg külső sötétség, meg árvíz? Azóta se tudtuk ezt benne helyretenni.” – mesélte egy másik szülő egy gyerekfoglalkozásról.
„Némileg felháborodtam, hogy az istentisztelet alatti gyerekfoglalkozáson egy szó nem esett a karácsonyról, Jézus születéséről, ellenben érzékenyítő alkalom volt a más neműek, meg vonzódásúak iránt.” – mesélte nyugat európában élő rokon az ünnepi alkalomról.
Az előbbi idézetek messze túlmennek a közember tájékozatlan, ráérzésekben bízó hitén. Tudatosak. Kérdeznek, kételkednek, keresnek. Mindüket értem és többükkel tudtam arról beszélgetni, hogy hova lehet érdemes járniuk. Mert ha a között kell választani, hogy nem a lakóhelye szerinti parókiális közösségbe jár, vagy sehova, akkor meggyőződésem, hogy még mindig jobb a bárhova.
Nem támogatjuk a fogyasztói szemléletet a gyülekezetválasztásban. De azt se támogathatjuk, hogy megszokásból olyan helyen éheztessék, vagy akár egyenesen bántalmaztassák magukat éhező és kereső emberek, ahol nem kapnak semmit.
Ezek tükrében érthetőbb talán, miért mondom: nem tehetjük meg azt, hogy ne kezdjünk el tudatosabban gondolkodni a gyülekezeteinkről. Hogy egyáltalán tudjunk arról, milyen igények fogalmazódnak meg az irányában. Mert csak ezek tükrében tudjuk azokat a Bibliánk fényébe állítani és dönteni róla, hogy ezek közül minek akarunk és minek nem akarunk megfelelni.
Korábban az volt a nagy szó, ha a településünk képes volt templomot építeni és azt fenntartani. Most az a nagy szó, ha ezek a közösségek relevánsak tudnak maradni, új embereket tudnak befogadni. Ha valós alternatívát látnak benne azok, akik keresik Istent és kutatják az ő akaratát. Korok és kihívások változnak. Nem biztos, hogy minden változásnak örülünk. De figyelmen kívül hagyni bolondság. Mert Jézus Krisztus nem csak a fiatalkorunkig, hanem hitünk szerint a világ végéig hív el magának embereket. Nem mindegy, hogy ők közösség nélküli szélmalomharcosokká kényszerülnek válni, vagy képesek közösségekre lelni – akár nálunk.