Az olimpia, a paralimpia a sokféle mellékzönge, visszásság ellenére mutatott nagyszerű emberi pillanatokat. Igazán a paralimpia üt mindig szíven. Emberek, akik valamilyen fogyatékossággal, hiánnyal, mégis teljes küzdeni akarással és tudással képesek megcáfolni a téves elképzeléseinket. Ők akarnak és tudnak.
Pedig a paralimpiában is szigorú szabályok vannak, és be is tartatják. Én természetesen igazságtalannak tartom ezt időnként, de ilyen körülmények között versenyeznek és nem hátrálnak a paralimpikonok. Ezért nekem mind győztesnek számítanak.
Ilyen eset, amikor Giacomo Perini paraevezőst a hajóban felejtett telefonja miatt kizárták és a bronzérmét is elvették. Egy kis zsákban egy üveg vízzel mellett volt. A szabály szerint nem lehet a verseny közben elektronikus eszközzel kommunikálni a csapat többi tagjával. Hiába mutatta, hogy egy nappal ezelőtt volt az utolsó kommunikáció a telefonról, mégis kizárták.
A másik eset, amikor a látássérült spanyol Elena Congost női maraton futásban indult. A tíz induló közül pedig a harmadik helyen ért célba. A szervezők úgy döntöttek, a spanyol paralimpikont utólag kizárják, amiért a cél előtt néhány méterre, pár másodpercre elengedte azt a kötelet, ami összekötötte segítőjével. A segítője rosszul lett, görcs miatt elesett, és neki akart segíteni. A szabályok szerint mind a 42195 méteren fogni kellett volna a kötelet. A negyedik helyen futó pedig három perccel le volt maradva. Nem csalásért zárták ki. Az embersége miatt.
Azt gondolom, hogy ezek a paralimpikonok emberségből adják fel a leckét. Illés Fanni is. Ezt nyilatkozta: „Nekem az ezüst is felér egy arannyal most, mert az út, amit bejártam, nem volt egyszerű. Két évvel ezelőtt született meg a kisfiam, sajnos elkapott a szülés utáni depresszió. Nagyon nehéz volt visszakapaszkodni, úgyhogy nekem felér ez egy arannyal. Tudom, hogy a magyaroknak ez csak egy ezüst, de nekem ez egy arannyal ér fel. „
Keserűen értek a szavai. Vannak persze olyanok, akiknek csak az arany számít. Valamiért csak akkor büszkék. Persze igaz, hogy az aranyra emlékeznek, az ezüst meg csak a futottak kategória az emberiség kollektív emlékezetében. A világ elég hűtlen.
De mégis szívesen gondolunk az ezüstre, a bronzra is, meg a dobogón kívüliekre is, különösen a paralimpián. Mert tartást adnak. Amikor egy lábán fogyatékos fut, úszik a nemzeti színekben, akkor nem mondhatom, hogy én nem tehetek semmit az ép lábaimon. Olyan motiválók, erősek. Nem fogok miattuk olimpián indulni, de a mindennapi életben, a napi küzdelmekhez bizonyosan erőt meríthetek belőlük.
Ezt is nyilatkozta: „azt tudom magamról, hogy óriási löketet tud adni, ha valaki lemondóan beszél rólam. Vagy egy-egy beszólás. Mivel én így születtem, gyerekkoromtól kezdve ki voltam téve az ilyeneknek, ez a mai napig így van. Amikor rossz kategóriában voltam, és mondták, hogy hagyjam abba az úszást, nem lesz belőlem semmi, az nekem plusz energiát adott. Lehet, hogy belül engem is kétségek gyötörtek, de úgy voltam vele, hogy ha ők ezt mondják, akkor nehogy már nekik legyen igazuk. Ez végigkíséri az életemet. Sokkal nagyobb erőt mozdít meg bennem, hogy a negatívumból kijöjjek, mint egy-egy sikerélmény.”
Ma már édesanya is. „Ha tudom, mondjuk tíz évvel ezelőtt, hogy nekem ilyen kisfiam lesz, akkor már lenne öt gyerekem. Nagyon-nagyon szeretek anyuka lenni. Teljesen felspannol az, ha éjszaka fel kell kelni, és minél nehezebb az adott szituáció, annál inkább. Egyébként haláli jó fej a kisfiam, nagyon könnyű dolgom van vele, legfeljebb kétszer keltett éjszakánként, mostanában pedig már csak egyszer. Egy pillanatig nem zavart, hogy nekem ez nehéz. (…) Ki merem mondani, hogy én neki jó anyukája vagyok. Hogy amit csinálok vele, és ahogyan gondolkodom, amilyen következetes vagyok vele, és ahogyan az apjával nevelgetjük, etetgetjük, itatgatjuk, az úgy jó. Mert látom rajta, hogy kiegyensúlyozott baba, és folyamatosan mosolyog.”
Hát ezért szeretem, mert olyan emberközelivé teszi a mindennapokat. Olyan szemszögből meri megmutatni, amit már elfelejtettünk jódolgunkban.
Amikor aranyban, ezüstben gondolkodunk, akkor csak a teljesítményben gondolkodunk és valamiféle jól felfogott, kitalált érdekvilágot álmodunk szépnek. De amikor meglátjuk a küzdő embert, akkor megérkeztünk a realitásba, a valóságba, ami izgalmas, ezerarcú és szép és a miénk. A miénk. (Persze tudok Igét is mondani. Klasszikus. „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Ap.Csel 3, 6)
Hajrá Illés Fanni! Hajrá magyarok! Hajrá nem magyarok! Hajrá paralimpikonok!
