Ha lángol a világ, van-e benne hova menekülni? Mi van, ha csak magunk teremthetünk benne sebezhető, mégis reménykeltő oázisokat?
Lauren Oya Olamina nem átlagos tini. Mostoha öccsei mellett szinte belenő a tanári létbe, részben kicsit a lelkipásztoriba is, hiszen apja baptista lelkész. De nagy titkot hordoz: édesanyja betegségét egy olyan gyógyszerrel kezelték, mely magzati elváltozásokhoz, idegrendszeri zavarokhoz vezet. Hiperempátiához. Akinek a fájdalmait látja, azt érzi is. Egy fosztogatóktól, vandáloktól és drogosoktól irracionálissá és kegyetlenné váló világban, hogy állhat egy ilyen kiszolgáltatott lány egy közösség élére, és hogy mutathat fel értékeket?
Ha azt a címet olvassa az ember: A Magvető példázata, garantált, hogy bibliai témára, keresztény tartalomra asszociál. A csavar, hogy Octavia E. Butler könyve nem kifejezetten keresztény regény. Az erőszakot nem bíró olvasónak kifejezetten ellenjavallott, hiszen egy disztópiáról, világmegborulásról, és ennek különféle emberi feldolgozásairól szól, melyben az istenkeresés ugyanolyan súllyal latba eső lehetőség, mint a kannibalizmus, a fosztogatás, vagy a drogba menekülés. Harminc éve írta ezt a regényt a szerző, de épp a 2024-2025-ös évről, ami ad egy plusz borzongást az amúgy is plasztikus világleépítés mellé.
Miért ajánlom mégis ezt az alternatív jelenben játszódó sci-fit és kinek?
Egyrészt a szerző nagyon átélhető, gondolatainkat és kétségeinket kimondó jelleggel ír. Másrészt minden ifjúsággal, vagy akár fiatal felnőtt, családos körrel foglalkozó embernek kötelezővé tenném azért, hogy lássuk az útját annak, ahogyan kialakul egy új szekta, egy új hit a mi keresztény erőtlenségeink hamvaiból.
Szívszorító módon leplezi le ez a könyv azt, hogy a hiteltelenül prédikált sikerevangélium, vagy csak az erőtlen, személytelen, betanult hit mit okoz egy következő generációban, aki élete és társadalma súlyos, életbevágó kérdéseire nem kapja meg a választ, hiába nő fel akár a templom padban. A tanár-lelkész házaspár egyik gyermeke például a védett környezetet maga mögött hagyva fosztogatónak áll. Lauren, – aki jobban szereti, ha Olaminának hívják – bár teszi otthoni kötelezettségeit, amíg egyáltalán áll az otthona, de a változást kiáltja ki Istennek szemben apja hirdetett Istenével. A változást, mint amit egyedül hatalmasnak és öröknek él meg, és amely hatást gyakorol rá, és amire ő is hatást gyakorolhat. Állítása szerint nem kitalálja a vallását, csak felismeri a világban működő szabályosságokat. Meg is fogalmazza mindezt Földmag néven. A Földmag hitrendszer részletei olvashatóak a fejezetek elején:
„Ne alkossatok Isten képére.
Fogadjátok el
az Istentől kapott képeket.
Körülvesznek minket,
mindenben megtalálhatók.
Isten a változás:
a magtól a fáig,
fától az erdőig;
esőtől a folyóig,
folyótól a tengerig;
lárvától a méhig,
méhtől a méhrajig;
Egyből több;
többől egy;
örök egyesülés, növekedés,
áttűnés…
örök változás.
A világegyetem Isten önarcképe.”
Szépen hangzik, költőien, és még hasonlít is a biblikushoz. De a mennyország helyett az exobolygók meghódításában látja a világ bajainak feloldását. Olamina felrajzol egy világnézetet, egy értékrendet, mi több tud hozzá hitelesen megélt erényeket is aggatni. Hiszen kis túlélő csapatával több elesettet felkarolnak, megvédenek a hordáktól, a biztos pusztulástól. Ne felejtsük a születési kondícióját: ha valakit megvéd, önvédelem közben a másoknak okozott sebek a saját fájdalmai is egyúttal – áldozat tehát a maga kifordított módján, de történik. A megmentett, aki így hálával köteleződött el felé, előbb-utóbb nyitottá válik a hirdetett tanok felé is. Valójában nem különbözik sokban a szekták működésmechanizmusától.
Olyan fiatalok élték át a Covidot és a szomszédban kitörő háborút, akik sok esetben csak külsődlegesen, kereteiben megélt hittel találkoztak. Olyan hittel, ami tart tradíciókat, de nem társul napi Istenkereséssel, és a szexuális élet, vagy a pénztárca átadottságával. Míg az addig ismert világ leomlott a legelemibb megtapasztásokkal: elmagányosodás, árváltozások, betegség… Addig a hit nem éreztette magát ugyanilyen elsöprő erővel. És ott az esély, hogy a szélviharban és a földrengésben megtalálják a maguk istenét, nem kivárva, nem hallgatva a halk és szelíd hangot. Akinek nincs Istenélménye – vagy legalább nem tudott még szívből vágyakozni máséra, aki beavatta a magáéba – az nem csoda, ha válságos időszakokban saját vallást, önálló hitrendszert eszkábál. Ez nem sci-fi, ez a jelen, sőt, megkockáztatom zajlik már egy-két generáció óta.
Miközben zsidó és muszlim származású fiatalok megtérései mögött sokszor áll Jézus álmukban való megjelenése, úgy tűnik, azok, akik köztünk nőnek fel, és a mi hitünkre utalva szocializálódnak, vallástalanodnak el. Vagy alapítanak saját vallást. Mire kérjük tehát Istent? Hogy inkább nélkülünk cselekedjen, mert akkor nem árnyékoljuk be a tervét? Vagy hogy akár mint a vonakodó Jónást, akár ellenünkre is használjon? Ami biztos: katasztrófákat, világégéseket is túlélő hitre van szükség. Olyanra, ami csak felülről jöhet – nem az űrből.
Olvasom a duológia második kötetét (A talentumok példázata) és csendben reménykedem, hogy az Olaminát követő generáció legalább olyan kritikus lesz az elődei hitrendszerét illetően, mint szülei a kereszténységgel kapcsolatban.