A szaglás is egy az érzékeléseink közül, bár a legfontosabbnak inkább a látást és a hallást tartjuk. A látás és hallás az elsődleges valóság-érzékelésünk, és ha ezek hiányoznak, akkor még talán a tapintás. Hiszen tudjuk, hogy a vakok is így tájékozódnak, ahogy mondani szoktuk, a „kezükkel látnak”, mióta a Braille-írást feltalálták, így is olvasnak.
Talán a legkevésbé tudatos érzékelésünk a szaglás, inkább csak akkor eszmélünk rá, mikor nagyon erős, feltűnő hatások érnek. Amikor valahol nagyon büdös van, vagy éppen ellenkezőleg, mikor az asztalra kerül a lágyan gőzölgő húsleves, vagy mikor átsétálunk egy pompás virágoskerten. Na, akkor feltűnik!
Pedig nagyon is meghatározó a szag, az illat arra nézve, hogy valahol, valakik között jól érezzük-e magunkat vagy sem. Állítólag az anyaméhben ez az érzékelésünk fejlődik ki elsőnek, és utána is mindig mindenekelőtt a tudatalattiban hat.
Nemrég volt egy erős illat-élményem, ami megdöbbentő erővel hozott fel bennem egy gyermekkori emléket. Érzések, hangulat, valami megmagyarázhatatlanul nagyon jó! Akkor jutott eszembe, hogy Pál szerint nekünk Krisztus-szagúaknak kellene lennünk…
Pedig a Bibliában is sokkal könnyebb érteni a látás vagy hallás képeit. „A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által”. „Én vagyok a világ Világossága, aki engem követ nem jár sötétségben” – mondja Jézus. Ő sokszor gyógyított meg süketeket és vakokat, beteljesítve ezzel a próféciát: vakok látnak, süketek hallanak… Sok történetet olvashatunk erről a Bibliában. De arról semmit nem olvasunk, hogy Péter csónakja mennyire volt büdös halszagú, vagy hogy a kánai menyegzőn milyen finom illatok szálltak. A szentírók ilyesmire nem pazarolták a tintát.
Viszont egy dologgal kapcsolatban rengetegszer meg van említve az illat, ez pedig az Istennek bemutatott áldozat. Vagyis az Istennel való kapcsolat!
Noétól kezdődik ez, mikor az özönvíz után kiszállnak a bárkából, és Noé áldozatot mutat be, melynek füstjében szívük imádsága, megtartott életükért való hálája száll felfelé: „megérezte az Úr a kedves illatot”. Ahogy a zsoltáros is fohászkodik: „Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat!”
Az Újszövetség már nem tanít-indít minket szó szerinti állat- vagy illatáldozatra, nálunk reformátusoknál még csak mirhát, tömjént sem füstölünk. Mégis, nagyon fontos, amire mindez utal, amit kifejez: Az Isten-kapcsolatunknak – akár ilyen, akár olyan – illata, szaga van! Érzi Isten, és érzik bizony az emberek is.
Tudjuk, milyen, amikor hosszú idő után először nyitunk be egy szellőzetlen, rég nem használt szobába egy régi épületben: dohos, áporodott szag csap meg. Ha Isten-kapcsolatunk csak valami régi tradíció, sokat emlegetett de valójában üres, nem élő, csak szokásokban és hangoztatott szavakban megélt valami – annak árulkodó szaga van!
Tudjuk, ha betegszobába nyitunk be, milyen csípős-fanyar, keserű szag csap meg minket. Ha Isten-kapcsolatunk beteg a bennünk bugyogó keserűségtől, csalódottságtól, elfojtott indulatoktól – annak szaga van!
Tudjuk, milyen például buszon olyan hölgy vagy úr mögött ülni, aki reggel magára borított egy fél üveg kölnit, talán hogy elfedjen vele más szagokat. Milyen émelyítően édeskés, agresszív de hazug illat ez! Ha Isten-kapcsolatunk ilyen hazug módon bájolgós, drágaúrjézusos – de közben mű, és csak elfedi a lelki megtisztulatlanságot – annak erős szaga van!
Azt is tudjuk, milyen, ha kemény fizikai munka vagy sport után izzadság szagunk van. Hát az kifejezetten büdös. Ha Isten-kapcsolatunk egy merő erőlködés, önigazolás, teljesítmény kényszeres Isten-bizalmatlanság, kínlódás egy nem igaz Isten-képpel – annak is bizony szaga van.
Milyen akkor az a jófajta Krisztus-illat?
Ugyancsak Pál mondja Jézusról, hogy önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként. Szóval, amiről beszél, az a golgotai kereszthalál, nem más.
És lehet kérdezni, hogy ugyan mi lehet jó szagú abban a mocskos kivégzőhelyben?! A haldokló, vérző, gennyedző sebű nyomorult emberi testben, az összeverődött szájtátó tömeg – az ember szemtanúk – tömény szagában? Hiszen ez büdös!
De nem az. Mert az, ami ott történt az isteni szeretet illata. Hogy „Krisztus szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, az Istennek kedves ILLATként”, és mi ezért Isten szeretett gyermekei lehetünk, vagyunk.
Nincsen „szent parfüm”, amit mi tudnánk magunkra fújni, csak annak hite és tudata, hogy úgy szeretett és szeret Isten, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz Őbenne, az ne vesszen el, hanem örök élete legyen. Hogy ebben bízom, ebből élek. És ennek tudatában és megélésében tudok szólni, beszélgetni vagy épp valakit meghallgatni, tudok segíteni vagy épp nemet mondani, mosolyogni vagy sírni is akár. És ennek illata van! Nem az enyém: a velem lévő, velem járó, élő Krisztus illata, akinek a kezébe kapaszkodom.
Milyen az a Krisztus-illat?
