Ezen a hétvégén ünnepeljük a református egységet. Nem az első, viszont kinyilvánítani az egységet minden időben jelentőségteljes esemény. Különböző rétegeket megszólító programokkal teletűzdelt két napra hívják és várják a reformátusokat Debrecenbe. A legfőbb üzenet pedig, hogy nem sátáni módon szétdobálva, hanem egységben vagyunk. Nem a kegyelem megszégyenült árnyékában, nem ellentmondásokban és nem is csak apró kilátástalan közösségekben, hanem Krisztusban egyek vagyunk. Hogy miért fontos ezt így is látni? Mert itt élünk egy sóvárogva váró világban, ahol egyre hűvösebb a szeretet, egyre fakóbb a hitelesség és egyre keményebb a közöny. Kell, hogy meglássa a világ, hogy „itt van Isten köztünk”, mert az ember nem csak az igazságot éhezi és szomjazza, hanem a reményt is. Azt a reményt, amiről meg vagyok győződve, hogy a Krisztusban élő ember, nem csak lelkipásztor, igenis fel tud mutatni a mélységben lévő és kapaszkodót kereső embertársainak.
Mindenképp fontos ezt hangsúlyozni, de még jobb, ha ebben meg is tudunk erősödni. Véleménye, elképzelése, tervei és vágyai mindannyiunknak vannak. Önérzete és igazságosztó szándéka meg főleg van mindenkinek. De ha nincs meg bennünk annak képessége, hogy felemelkedjünk abba a valóságértelmezésbe, ahogy Isten lát bennünket, nem tudjuk értelmezni az egység kifejezést sem, azt pedig főleg nem, hogy mit jelent Jézus azon mondása, hogy „Isten országa közöttetek van.”
Úgy nem lehetünk egyek, hogy valaki áldozatnak érzi létét a közösségben. Ha egy gyülekezet tagjai a felelőtlen lelkész áldozatának érzik magukat, süketek maradnak Isten igéjére annak szájából, kiben csupán kizsákmányolójukat látják. De ha a lelkész érzi satuba szorítva magát, a legőszintébb közeledést is támadásként élheti meg. Akármelyik oldalról nézzük, de legyen az bármely más szféra vagy legalapvetőbb rendszer, ha megtörik a bizalom és állandóan bizonygatni kell a szavak és cselekedetek jó szándékát, hosszútávon életképtelen lesz a kapcsolat. Mert ahol áldozatok vannak, ott van agresszió is. Ahol áldozat és agresszió felváltva jelennek meg, biztosan játszmáznak is a résztvevők. A játszma pedig olyan rabságot jelent, mely manipulál és kizsákmányol, beleértve anyagi és emberi erőforrást egyaránt. Ez pedig kilátástalan helyzetbe taszít. Alattomos és aljas ördögi kör, amiből szabadulni kell! Egynek lenni tehát szabadságot is jelent. Kimondani: „Nem vagyok bántalmazód, ahogy nem vagyok áldozatod sem.” Krisztusban szabadok és egyek vagyunk.
De azt hiszem, és sajnos tapasztalom is, hogy a ma embere igazából nem is akar szabad lenni. Mert aki igazán szabad, el is enged. Elengedi, ha képletesen is, a másik nyakát. Elengedi a bosszúvágyat, hiúságát, a maga igazához való ragaszkodását. De ahogy a rabságnak, úgy a szabadságnak is hatalmas ára van, amit kevesen hajlandóak megfizetni. Hogy mi a szabadság ára? Csak az, amit Jézus szenvedéstörténetében látunk: akárki szavára nem ül fel, nem áll le vitatkozni, sem bizonygatni. Nem a tömegnek tetszeleg, Isten bölcsen igazgató akaratának adja át magát. Ha csupasz testében meg is szégyenítik, nem veti le méltóságát átkozódva. A lelkét nem csalódás és keserűsége fűti, hanem az Isten szeretetébe vetett bizalom. Felülemelkedik, és ez a szó annyi mindent magába foglal. Felülemelkedik azokon a piti dolgokon, amiket mi még mikroszkóppal is megvizsgálnánk. Felemelkedik abba az isteni magaslatba, mely féltéssel tekint a megvadult emberre. Feltámad, felülemelkedik a halál sötétségéből, hogy reményt adjon a reménytelennek. Felülemelkedik személyes kudarcainkon nem hánytorgatva azokat, hogy nekünk is hangozzon a hívó szó: „Kövess engem!” A mi lelkünk tehát a tanítványság lelke. Aki ezzel a lélekkel megy Debrecenbe, hálát és örömöt él meg szívében. Aki nem…