Tata, és környékén több tízezer vadlúd szokott telelni. Többféle lúd is, pl. Vetési lúd, Nagy lilik, Nyári lúd, stb… érkezik Szibériából, Skandináviából, Eurázsiából. Némelyek akár hétezer kilométert is megtesznek, míg leszállhatnak az Öreg-tó vizére, a Tatai Vár öblébe. Néha persze továbbállnak Dél felé, ha túl zord a tél. Tavasszal azután visszaindulnak a költőhelyeikre.
De addig mozgalmas életet élnek. Minden reggel és este útra kelnek. Nappal százas, néha ezres csapatokban legelnek a környező földeken.
„Szürkület, madárzsivaj, surranó szárnycsapások … a vadludak esténként csapatosan húznak a vízre éjszakázni. A behúzás még naplemente előtt indul, csapat csapat után érkezik a víz fölé, ahol a gágogó V betűk felbomlanak, és a nagy madarak magukat leejtve, pörögve, forogva, akár a szél hajtotta falevelek, landolnak a vízen. A másfél-két órás színjáték felejthetetlen élmény.” Schmidt Egon
A városiak és a környező falvak lakói napi többször átélik, hogy jönnek, mennek, rikoltanak, gágognak repülés közben. „Húznak, mint a vadlibák.” Elég sok turista is érkezik, hogy az esti „behúzást” megfigyeljék. Tatán külön ünnepet is szerveztek. Ez a Vadlúd sokadalom. Egy újabb indok, hogy ilyenkor Tatára jöjjenek az emberek és forralt bort, fűszeres teát kortyolgatva, frissen sülteket, kürtös kalácsot eszegetve, lángost majszolva részesei legyenek a vadlúd sokadalomnak.
Nagyon sok tó van a környéken, ahol éjszakázhatnak, de mégis Tata ismertető jegye lett a vadlúd.
Általában ennyit tudnak erről az emberek.
Alkonyatkor a környező falvakban is áthúznak az udvarok felett. Néha nyugattól, keletig tele az ég V- alakú csapatokkal. Időnként kiválnak egyedek, csoportok és újra rendezik soraikat. Néha a V-alak egyik vonala alig számlál pár ludat, míg a másik, mint egy papírsárkány farka hosszan elnyúlik. Mi is kiállunk megnézni őket.
A nappali legelések a földművelő gazdáknak jelentős kárt okoznak. Egész bevetett földeket legelnek le az éppen sarjadó gabonából. Sok embernek teszik tönkre a vetését. Nehéz vadászni rájuk. Ha a gépkocsiból menetközben kisandítunk a földekre, néha úgy észleljük, mintha mozogna, hullámozna a föld, úgy ellepik. Minden gyanús közeledőre a szélen állók azonnal felkapják a fejüket és figyelnek, ha kell, riasztanak. Nem lehet megközelíteni őket.
Egyik télen, amikor még volt hó, furcsa mozgást láttam az úton. Valami átevickélt előttem. Megálltam, mert azt gondoltam vadlúd. Az volt. A bokorban bujkált. Nem is értettem, hogy mit keres ott. Megfogtam, és akkor láttam meg, hogy ellőtték a szárnyát. Elvittem a vadőrnek. A további sorsáról nem tudok. Azt mondta megpróbálja a házi ludai közé betenni, mert szállni már sosem fog. De még esetleg keresztezheti a házi ludakat.
A vadludak elindultak vándorútjukra. Már nem látok a földeken lúdcsapatokat, helyettük nagykócsagot és hattyút. Ez utóbbiak a belvizes tavakból nyújtogatják ki a nyakukat a sarjadó zöld felé.
Tavasz van, és az egyik nap egy ilyen belvizes tavon úszkált egy lúdpár. Félreérthetetlenül összetartoztak. Egymással, egymás mellett és után lépegettek. Ha felszálltak, akkor együtt indultak. Kiválasztották egymást.
Tavasz van, és megnyugtató, hogy a nagy rend még igaz. „Tavaszi szél vizet áraszt. Virágom. Virágom. Minden madár társat választ. Virágom. Virágom.”
A sok lúd csapatból, ahol több száz és ezer lúd kavargott, most kettőt láttam, hogy biztosan tartják az ősi rendet. Nincs ennél szebb, mint látni az élet természetes folyását. Megbolondult, felbolydult, zavarodott világunkban ez a lúdpár azt üzente, hogy ha ti zavarogtok is, nekünk itt van az idő, a feladat, amit kirótt ránk a Teremtő. Senki emberfiáért nem vagyunk hajlandók ezen változtatni.
Tata, ünnep, vadlúd tízezrek, sokadalom. Mégis ez a két lúd, így párban, többet jelent a látványos vonulásoknál, behúzásoknál, több tízezres lúdkavarodásnál. Az élet élni akar. Aki élni akar, az élni is fog.