Valós idejű közvetítésben látjuk a robbanásokat. „Menekítik az embereket, bombázások” – villan fel első inputként a telefonom reggel. „Lövöldözés volt egy iskolában, többen meghaltak, a hatóságok azt mondják…” – folytatódik a délután. Fegyveres erőket kellett bevetni eddig civilizáltnak hitt nyugati társadalomban, lázongás van és egymás ellen forduló hatalmasok üzengetése. Online és offline egyaránt dől belföldön is a verbális agresszió. Meddig lehet ezt még feszíteni? Az emberi harag és egyet nem értés narratívája már szinte ingerküszöb alattivá teszi az egyébként szintén jelenlévő természeti katasztrófák beszámolóit. Pusztítóbbak tudunk lenni vulkánoknál, áradásnál, bányaomlásnál.
Ezekkel a hírekkel és az általuk keltett érzésekkel kelnek-fekszenek az emberek.
Terhel és szorongat a kérdés, hogy mi, az egyház, a gyülekezeteinkben tudunk-e valami teljesen mást adni? Vagyunk-e az a megtartó erő, mint aminek szeretnénk látni és láttatni magunkat? Átélhető-e nálunk az a béke, amiről Jézus azt mondta nem úgy adja, ahogyan a világ?
Ha nálunk, az egyházon belül is ügy-ügyet követ, amelyek mentén megoszlunk, tematizálódunk, magaslabdákat adunk a világi sajtóorgánumoknak, akkor nem sikerült mást felmutatnunk a Krisztus egyházában, mint amit a világ kínál – a miénknél jobb grafikai háttérrel. Ha kívül is és belül is háborúság van, akkor menedék nélkül hagytuk az árvát, az özvegyet, a lelki szegényt, s magunk nyitottunk ajtót a híveink előtt az összes féle aktuális ezotériára, keleti vallásra, önsegítésre és önmegváltásra. Az egyház pedig erőtlenségét nyilvánítja ki, ha leuralják ugyanazok az automatizmusok, mint a médiát, mint a politikát, a közbeszédet.
Lehet elemezgetni a jelenség okait: Még előző rendszerek és vezetők ránk hagyott feszültségei? Biztos, hogy benne van. A jövőtől, a bizonytalanságoktól való félelem? Az is biztos, hogy benne van. Személyek saját frusztrációi? Attól sem mentes a helyzet. De mégis melyik tényező ment fel a felelősség és az imádság kötelezettsége alól?
Vágyjuk a békét.
Nem, nem az elhallgatás árán kisuvickolt kirakatára gondolok. Az kampányszerű, ideig való elnyomására a feszültségnek, ami késleltetve robban. Nem is olyan békére, amit fel nem vállalt harcok hoznak, mert azokban is hullanak a néma áldozatok. Csak annak a felismerésére, hogy több adatott nekünk, mint a cancel culture. Több adatott nekünk, mint a karaktergyilkosság, vagy a közösségi médiás kampány, vagy a bürokratikus ellehetetlenítés. Ezek más eszköztárak, egészen más indulatok és célok mentén születtek és keltek szárnyra, mint az az indulat, amit a Bibliánkból ismerünk.
Melyik lelkész nem prédikált még arról, hogy a bibliai béke fogalom az nem egyszerűen a konfliktus, a háborúság hiányát jelenti, hanem több annál. Legalább annyival több, mint ahogy a „vele megelégszem” az betöltekezés és nem megalkuvás. Mégis úgy tűnik most, mintha túl sok helyről bukkannának elő a békétlenség-tünetek egyszerre.
Lássuk be, mi nem tudjuk, hogy kell békét csinálni. Vagy túl érdekérvényesítők vagyunk, vagy túl asszertívak, nem találjuk azt az egyensúlyt, amiben az igazság és szeretet egyaránt ott van.
De reménység is, hogy ez a titok, ez a kincs nem nálunk van, nem a mi birtokunk. Mert így kérhetjük. Mert így rá vagyunk utalva világosan arra, aki egyedül tudja adni. Nemrég idéztek nekem egy anglikán teológust, aki azt mondta, az erőnket meg a realitásokat nem meghaladó dolgot remélni, célul kitűzni fölösleges. Nagyobbat kell, mert akkor nincs kísértés arra, hogy a magunk erejéből próbáljuk megoldani a helyzetet, és muszáj kiszolgáltatnunk magunkat Istennek. Úgy tűnik a béke most ilyen kérés, vágy, szükséglet és cél, ami meghalad minket. Hát legalább kiszolgáltat a könyörgésben Istennek!
Jó lenne most egy nagy szünetet húzni az intézkedésben, kommunikálásban, cselekvésben, és semmi mást nem tenni, mint Istennel tölteni időt. Kimondani előtte ki-ki saját megtöretését, vele osztani meg a másik felé való panaszt, mint a zsoltárosok, és kérni a tőle való békét, vezetést, útmutatást. Feltenni neki az összes kínos és kínzó kérdést, amivel talán eddig szembesülni sem akartunk. Nem engedni amíg meg nem áld, nem menni tovább egy lépést sem, amíg nem jön velünk.
Addig már nem kéne se vetni, se aratni, amíg nem kérdeztük meg az aratás urát, hogy ő mit szeretne látni.
