Minden reggel imádkozom. Sokszor imádkozom emberekért, betegekért, gyülekezeti tagokért. Aki eszembe jut név szerint úgy, aki nem, azt általánosságban viszem az Úr elé. Imádkozom a gyülekezeti tagok életéért, gyógyulásért, vigasztalásért, de imádkozom a megtérésükért, hitért, hitvallásért, hűségért. Imádkozom az elmaradókért, a hitetlenné válókért, az ellenséges érzelműekért, a nem krisztuslelkűekért. Imádkozom az idősekért, fiatalokért, tanárokért, szolgálókért. Imádkozom, ha mentőt, tűzoltót, rendőrt láttam, hallottam. Imádkozom a falubeliekért, a római katolikusokért, a kis felekezetekhez tartozókért. Imádkozom a cigányságért és mindazokért, akik itt lehetnének Isten házában. Imádkozom a szomszéd népekért, békéért. Persze családomért és magamért is. A felismert feladatokért, a szolgálatomért, a bűneim bocsánatáért. Odaviszem Isten elé mindezt.
Amikor az Úrral beszélgetek…
– Ő meg ő meg ő, meg ő, szinte mindenki rád szorul. Felhívom a figyelmedet, hogy a teremtményeid sérültek, kiegészítésre, támogatásra szorulnak. Persze sokszor nem is gondolnak rád. Nem is akarnak hallani rólad. Ez igaz, de ki tudja miért?
– Mit csináljak velük? Nem állnak velem szóba. Oké, elmegyek hozzájuk, velük leszek, felhívtad a figyelmemet rájuk. És?
– Szomorú vagyok Uram, mert ha Te sem tudod mit tegyél velük, akkor én honnan tudjam. Elismerem, hogy nem figyelnek rád, hogy nem érdekli őket az, hogy Te vagy, és mit mondasz. Ha el is fogadják a létezésed, talán még valamilyen babonás hittel hisznek is benned, de nem nagyon teszik, amit kérsz tőlük. Akik kereszteltetni akarnak, sem veled akarnak találkozni, csak az előszobáig akarnak jönni, a váróba. Nekik elég az is. Úgy érzik. Bejöttek, befizettek, forgolódnak, kicsit beszélgetnek, majd vinnék ezt a keresztelés cuccost és elmennek. De igazán nem rád kíváncsiak. Ebben igazad van.
– Pont erre hívom fel a figyelmedet. Segítek, ha van kinek és van miért. De kell a leszállópálya.
– Milyen leszállópálya?
– A szívükben és a lelkükben épített ilyen olyan fogadóhely. Ahol landolhatok. Ha valahol megérinthetem őket, kapcsolódok, akkor már tudok segíteni. Tenni tudok mindent, de ez csak akkor lesz segítség nekik, ha észreveszik, tudatosítják és elfogadják tőlem. Mert amúgy csak falra hányt borsó. Ha szólok, tudok csendesen, viharosan, szépen és csúnyán, gyengéden és keményen. Vajon ki fogadja el? Ki fog válaszolni?
– Ha visszaemlékszel, én sem tiszteltelek, nem volt hitem, nem is ismertelek. Kifejezetten utáltam még azt is, ha rólad, a templomodról, istentiszteletről, a teremtésről, Jézus Krisztusról beszélnek. Idegbetegnek, gyengének, szerencsétlennek, babonásnak tartottam mindenkit, aki hozzád ment, imádkozott. Talán gúnyolódtam is. Az egyházadat, a papokat a történelem szemetesládájának és összegyúrt szemétgalacsinoknak gondoltam. Kizsákmányolók, az emberiség ellenségei. Bennem volt az összes tudományos magyarázat, miért nem létezhetsz. Amilyen messze lehettem tőled, olyan messze is voltam. Kell, hogy emlékezz erre! Akkor hogyan találtál utat hozzám? Mert nagy tragédiára nem emlékszem, ami közben, vagy utána kiabáltam volna, hogy „Uram segíts!”
-Vergődő kamasz, majd fiatal felnőtt voltál. Kerestél valamit állandóan. Minden érdekelt. Többféle útnak is nekiugrottál és pofonokat kaptál. Féltél. Elbizonytalanodtál. A biztosért, az igazért, a végső valóért talán mindent odaadtál volna. Nem ismertél, nem is akartál. De mégis kerestél. Csak nem tudtad, hogy engem keresel. A végső okot. Az eredetet. Ahonnan indulsz, és ahová visszatérsz. Nem tudtál nevesíteni. Az akkori társadalom, politikai rendszer uralkodó nézetei szerint tekintettél az Isten, hit, egyház, Jézus Krisztus szavakra, mint kifejezésekre, fogalmakra, amihez csupa negatívum társult. Nem ismerted meg a költők, írók, képzőművészek már akkor is jól artikulált hitért való vívódásait, kételyeiket és megvilágosodásukat. Nem ismerted meg az egyszerű emberek mindennapi küzdelmét az életben maradásért, amit hittel vívtak. Nem ismerted, vagy nem értetted a parasztok mély áhítatát, amikor a földre léptek dolgozni, megnyitották a földet és elvetették a magot, majd rám bízták magukat. Nem ismerted, amikor hálát adtak az állatok szaporulatáért. Nem ismerted, amikor hálásan megszegték az új búza őrleményéből sütött első kenyeret. Nem ismerted a munkások napi küzdelmeit, amikor a gyárakból hazaérve még egymásnak is segítettek tovább építeni otthonaikat. Majd vasárnapról vasárnapra segítettek a templomokban fűteni, jobbítani, felújítani. Amikor az ünnepekre fáradtan, bűnös lélekkel, de mégis reménnyel telve indultak a közösségeikbe, lassan hátrahagyva a gondokat, a bánatot, a nehézséget, a mocsok minden formáját. Még nem láttad ezeket.
Magányosnak láttalak, de nem reménytelennek. Egyedül voltál, és a gondjaid lefoglaltak. Nem tudtál megbirkózni velük, csupa pótcselekvést kerestél. Veled voltam minden pillanatodban készen az első sóhajra, amit felém fogsz küldeni. Nem vettem sértésnek, amikor nem jó szívvel gondoltál rám. Tudtam, hogy engem keresel. Csak neked is tudnod kellett. Olyan emberek mellé kerültél, akiket nem értettél, hogy tudnak mosolyogni, amikor annyi nehézség húzza le őket. Nem értetted az erőt, amely máshonnan való, nem emberi izmokból, akaratból. Nem értetted a hitet.
– Ez elég pontos volt Uram! De ha hozzám jó voltál, kérlek lásd meg azokat is, akik még nem ismertek fel. Tudom, hogy az vagy. Igen, elfogadom akaratodat. Elfogadom kérésedet, és az a mosolygós leszek mellettük, aki akkor is tud mosolyogni, amikor még az ág is húzza. Kész voltál értem eljönni, és ha értem megtetted, megteszed, ki lehet ellenünk?
– Légy türelmes és várj és lásd meg, hogy mindaz, amit ígértem, beteljesedik. Csak tedd, amit rád bíztam.
– Te vagy a kezdet és a vég, az első és az utolsó, az Alfa és az Ómega. Az én bármilyen sötétségem nem lehet olyan nagy, amit a Te fényed ne tudna világossá tenni. Köszönöm.
– Ámen
Kép: Kass János: Kodály: Psalmus Hungaricus,
1977, tusrajz
