„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” (Máté 13:44.)
Mindenét eladta ahhoz, hogy meg tudja venni azt a szántóföldet, amiben a kincset találta. Ha csak a felét adta volna el, nem tudta volna megvenni. Ha a háromnegyedét, akkor sem. Mindenét el kellett adnia hozzá.
Sokan vannak, akik egyszer-egyszer megtapasztalták és fel is ismerték Isten kegyelmét, hatalmát, szeretetét, jelenlétét az életükben, azaz megtalálták a példázatbeli kincset, de aztán nem vették meg a szántóföldet. Csak állnak a szántóföld mellett, esetleg mondják is, hogy ők bizony tudják, hol a kincs, de nem veszik meg azt a földet. Mert nem akaródzik eladni mindenüket.
Vannak, akik semmit sem adnak el. Úgy gondolnak Isten kegyelmes cselekvésére, hogy az jár nekik. Ha Isten igényt tart rá, hogy elismerjék, akkor tegye a dolgát, legyen jó, legyen kegyelmes, persze az ő szájuk íze szerint, azon túl pedig nincs miről beszélni, nincs dolguk egymással.
Vannak, akik eladni ugyan nem akarnak semmit, de ki akarják Őt fizetni valamivel, hogy azt érezhessék, hogy nincs tartozásuk. Kiülik az istentiszteleteket, vagy részt vesznek jótékonysági rendezvényeken, dobnak a perselybe, vagy támogatnak valami nemes ügyet, esetenként tesznek valami látványos jó cselekedetet és ügyesen dokumentálják, amit tettek.
Vannak, akik egész sokat odaáldoznak hálából, kötelességtudatból vagy valamiféle félelemből, de ügyelnek rá, hogy a java náluk maradjon. Arra gondolnak, hogy Isten biztosan nem kívánja, hogy mindenüket … Végtére is az övék!
És vannak, akik majdnem mindenüket odaadják. Nekik tényleg alig marad valamijük. Csak az a néhány dolog, amihez annyira ragaszkodnak, hogy végül nem tudják megvenni a szántóföldet, amiben a kincs benne van.
De van, aki elmegy, eladja mindenét és megveszi azt a szántóföldet. Elfogadja az árát. Nem arra néz, amit el kell adnia, hanem arra, ami az övé lesz. És övé lesz a mennyek országa.