Hogy mitől boldog az ember napja? Jó kérdés. Van, amikor az okoz boldogságot, hogy ki se kell lépni otthonról a kerítésen túlra. Mert annyi mindent lehet otthon csinálni, ami örömet okoz: kertészkedni, rendbe rakni a portát, vagy megjavítani, létrehozni valamit. De öröm sütni-főzni finomságokat, elolvasni egy jó könyvet, megnézni egy jó filmet, rátalálni valami érdekes cikkre, utánakeresni egy engem foglalkoztató kérdésnek, témának a neten. Azonban azt is tapasztalhatjuk, hogy időnként kellenek a külső impulzusok is. Egy ilyenekben bővelkedő, csúcsra járatott nap is boldoggá tud tenni, mert ilyenkor aztán van bőven mit megemésztenie a szívnek és a léleknek.
Október utolsó szombatja ilyen csúcsra járatott nap volt számomra, melynek áldásai ma is velem vannak, és ezeket szeretném megosztani. Pápán ünnepelte a Dunántúli Református Nőszövetség megalakulásának 30. évfordulóját egy nagyszabású rendezvény folyammal. A szervezők és a lebonyolításban munkálkodók nagyon kitettek magukért, hogy ékesen és szép rendben adjanak hálát, és szeretettel üdvözöljék körükben az ország nőszövetségeinek képviselőit is. A rendezvény motorja a dunántúli elnök, Mayerné Pátkai Tünde volt, akit csak dicsérni lehet, hogy valóban mindenre volt gondja. Hogy is bírta ezt a rengeteg feladatot, mikor én egyszerű kísérőként, résztvevőként is fáradtsággal – noha ez jóleső fáradtság volt – abszolváltam a szombatot és vasárnapot?!
Most a szombati eseményekre reflektálok, mert ez a nap fogott meg igazán. Dr. Németh Tamásné Schédl Tímea igei gondolatai elhelyeztek bennünket a térképen és Isten üdvtervében egyaránt, hiszen áhítata a pápai református templom falát díszítő ige köré szövődött: Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. (Róma 9,16)
Ezután jött két vezető beosztásban dolgozó asszony vallomása, és ahogy körülnéztem a teremben, szem nem maradt szárazon. A személyes vallomások valóban szívtől szívig, lélektől lélekig értek. Különösen mély nyomot hagyott bennem Dr. Királyné Dr. Gősi Erikának, az ajkai kórház főigazgatójának beszámolójából az, hogy hogyan is élte meg a covid vírus okozta megkötéseket. A karantén a családok többségét összehozta, mert a bezártság a szétzilált szálakat újra kötötte, szorosabbra fűzte. Mi is a feleségemmel anno ajándékként éltük meg ezt az időszakot. De az igazgatónőnek ez nem adatott meg, mert a szokásos sokhoz képest is még jóval több terhet kapott a vállára, hiszen neki a frontvonalban kellett nap mint nap helytállnia. Miközben küzdött a betegekért a kórházban, távol kellett tartania magát a szeretteitől is, hogy meg ne fertőzze őket. Számára ez az időszak azt jelentette: hajnalban kelni és sokszor haza sem menni, mert a kötelesség nem tűrt halasztást. Hajnalban indulni a kórházba a kihalt utakon és érezni, hogy a kinti sötétség már-már a lélekbe kúszik, és azt fojtogatja. Az egyik vasárnapon többszörösen is a szívéig hatolt ez a magányos érzés, hiszen vasárnap volt, méghozzá húsvét vasárnapja. Eredetileg templomba készült a családjával, de riasztották és neki mennie kellett, mert valakinek az élete múlott azon, hogy ő és a kollégái helytállnak-e. A Bakonyban autózva érezte, hogy meg kell állnia, mert nem bírja tovább. Túl nagy a teher, miközben ő kicsi, gyenge és annyira, de annyira elhagyott. „Hiszen én is csak ember vagyok, Uram!” – fakadt ki. Az esze tudta, hogy folytatni kéne az útját, de a lelke nagyon nehéz volt. Eleredtek a könnyei fájdalmában. Előtörtek a De minek? De miért? De miért nekem kell? kezdetű kérdések. És akkor meglátta a felkelő napot, melynek első sugarai megvilágították a tájat és a lelkét is. Hiszen nincs már sötétség! Feltámadt a Megváltó, tényleg Húsvét vasárnapja van. És azóta is tudja, hogy mindig van új remény, mely feltölt, erőt ad, hiszen a feltámadott Úr mindig velünk van, nem feledkezik meg rólunk. És milyen csoda, amikor a gyengeségeinkben megmutatkozik az Ő igazi nagysága.
Bornemissza Melinda az Újvári János Szeretetszolgálat vezetője beszámolójából a gyermekért folytatott küzdelme volt igazán megérintő. Melinda kimerítette szinte az összes tudomány adta lehetőségét és fogytán volt a reménye, hogy édesanya lehessen. A sokadik mesterséges megtermékenyítés után az otthoni tesztje ismét negatív lett, és már lemondóan kezdte eltemetni nagy álmát, vágyát. Az esélytelenek beletörődött nyugalmával ment be a kötelező vizsgálatra a kórházba, hogy itt is megerősítsék a szomorú tényt, amit már elkönyvelt magában. És akkor jött el az a pillanat, amire oly régóta vágyott, de már remélni sem mert. Az otthon még negatív teszt a kórházban csoda módon pozitívvá lett, vagyis Isten csodálatos kegyelméből mégis áldott állapotba került.
Mind a két hölgy emberi nagyságát abban az önfeláldozó, embertársainak segítségére lenni akaró, hitből táplálkozó szeretetben tudnám megragadni, melyre az életüket tették fel. Ez a nemes hivatástudat emeli példaértékűvé a szolgálatukat. Felmelegíti az ember lelkét, amikor ilyen történeteket hallhat első kézből, melyekben mindenki számára nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten szeretete a XXI. században is csodákra képes még az elcsüggedő, reménytelen ember életében is. Erre erősített rá a délutáni hálaadó istentiszteleten Máté László, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzőjének igehirdetése, aki a napi ige kapcsán beszélt arról, hogy a hiány és a gyengeség az Úr kegyelméből átfordulhat megelégedettségbe és boldogságba. Ezen az alkalmon a Nőszövetség két korábbi elnökasszonya Dr. Márkus Mihályné Eördegh Ildikó és P. Tóthné Szakács Zita beszélt az elmúlt 3 évtizedről. Jó volt hallani és megérezni, hogy Isten hogy adott újabb és újabb impulzusokat a nőszövetségi munkában, hogy gondoskodott arról, hogy a vezetőváltások szeretetben és harmonikusan menjenek végbe, és ki-ki a maga tehetsége szerint tegyen hozzá valamit a szolgálathoz. Hány, de hány esetet tudnék említeni a mindennapokból, ahol egy-egy vezetőváltás törést jelentett, sértődések, háborúskodás, szakadások forrása lett. Elég a boldogsághoz, ha azt látjuk és éljük meg, hogy lehet ezt másképp is.
Miközben Köntös László gyűjtemény igazgató úr méltatta a nőszövetség munkáját, hogy a jubileumra a Dunántúli Reformátusok Lapja különszámaként egy kiadvány is elkészült, felerősítette a bennem az amúgy is munkálkodó ösztönös indíttatást, hogy nem elég megélni, megérteni valamit, hanem azt le is kell írni, közkinccsé is kell tenni. Ez is a hálaadás egyik formája.
A hosszú nap estéjének csúcsa a Szent Efrém férfikórus koncertje volt. Csak szuperlatívuszokban lehet róluk beszélni. A hét fős férfikarban minden egyes hang külön-külön is egyéniséget takart. A remekbe szabott koreográfiában mindig a megfelelő hang vitte a prímet. Engem igazán a basszus fogott meg még akkor is, ha neki csak kísérő szerep jutott, mert ritkán lehet ilyen tiszta, szép hangot hallani. Eszembe jutott a régi mondás: A pacsirta énekel, míg a szamár csak ordítani tud. Mi ezen a szombat estén fantasztikus pacsirtákat hallottunk. S ha még mindez nem lett volna elég, a nap záró akkordját az adászteveli néptáncegyüttes adta. A gimnázium tornateremben ropták a táncot, és a végén még a közönséget is karon fogták, hogy táncba vigyenek bennünket.
Szóval bőven jutott az impulzusokból, gondolatokból vagy szebben fogalmazva, az áldásokból. De még azt meg kell osztanom, hogy az egyik étkezés során arról beszélgettünk, hogy a magyar nép mennyire pesszimista. Valaki állította, hogy még szótárunkból is hiányzik a borúlátó szó ellenpárja. Akkor ott nem tudtam erre kompetensen reagálni, de otthon utána kerestem. Jelentem, hogy létezik a derűlátó kifejezés is, csak sajnos nem igazán használjuk. Ideje volna újra felfedezni, behozni a köztudatba és hálás szívvel örülni Isten adományainak.
Régi bölcsesség, hogy mindig csak egy nap adatik meg a boldogságból. Ez bizony mindig az a nap, amit már jól megéltünk, mert a holnap kimenetele bizonytalan, és csak reménykedhetünk a Teremtő kegyelmében, hogy lesz tovább is. De persze a holnapunk rajtunk is múlik, mert nem mindegy, hogyan ágyazunk meg neki ma. Én hálás szívvel köszönöm minden szervezőnek, szolgálónak, hogy egy újabb boldog napot könyvelhettem el.
