Ha belegondolunk, egész életünkben valaki vagy valakik folyamatosan minősítenek bennünket. Ez már születésünkkor elkezdődött, mert nem mindegy, hogy egy baba hány hétre születik vagy éppen mekkora a súlya. A tornasorban is nagyság szerint állítottak be bennünket, mert mégis csak úgy mutat jól az osztály. Természetesen a dolgozatok és vizsgák is megannyi minősítést jelentettek, sőt még árnyalták is a képet azzal, hogy legtöbbször nem volt elég a megfelelt vagy a nem megfelelt kategória, hiszen a megfelelésnek is voltak és vannak szintjei a kettestől az ötösig. Ezek a szintjelzők adtak és adnak a mai napig engedélyt arra, hogy egy következő lépcsőfokra fellépjünk. Vannak, akik a „hattyúnyakra” (2) esetleg a „fél hóemberre” (3) gyúrnak, nekik a „kisszék” (4) és a „pocakos úr” (5) már egy messzi, messzi galaxisban helyezkedik el. A diákszáj többek között így nevezte a mi időnkben megfelelő érdemjegyeket. A nem megfelelést jelző egyest is különböző neveken emlegettük pl. szekunda, karó, fa, szög stb. A tanulmányok kezdetén még az érdemjegyek alakulása volt a legfontosabb, de minél magasabb szintre jutottunk, egyre nehezedett a követelményeknek való megfelelés. Hiszen a képzeletbeli rostán sokan fennakadtak, jó néhányan elvéreztek a vizsgák során. Még az eminens tanulók is remegő térdekkel mentek szigorlatozni, a folyosókon sem csupán a vizsgaanyagot mormolták, hanem sűrűn a fohászokat is és nemcsak a teológiákon. Előbb vagy utóbb végül bekerültek az indexbe megfelelést igazoló jegyek, és innen már egyenes volt az út az oklevélhez.
Az igazi minősítést azonban nem egy-egy papír birtoklása jelenti, mert ez önmagában könnyen vezethet önteltséghez, kivagyisághoz, ami egy olyan zsákutca, amelyben jönnek szép sorban a kijózanító pofonok. Az alázatosságé az egyedüli járható ösvény, melyen lépdelve tisztában van az ember önmagával és a helyével. Egy diploma megszerzése elvileg értelmiségivé avanzsálja a birtokosát, amitől sajnos jó néhány diplomás feljogosítottnak érzi magát, hogy kioktassa a világ másik részét, hogy mit is tegyen és gondoljon. Pedig a végzettségeket begyűjtő emberhez nem mindig társul bölcsesség és nemes lélek, mert az emberi gyarlóság határtalan.
Vannak a társadalomban rosszul rögzült sztereotípiák, amik alapján eleve lenéznek egy-egy hivatást/szakmát vagy annak a képviselőit. Talán ilyen pl. a kőműves szakma. Sokan viccelődnek azzal, hogy ha valaki a téglákat egymás mellé rakja, akkor kész a járda, ha meg egymásra, akkor már a fal is áll. De nagy valószínűséggel ezen „elmés” véleményezők egyike sem épített fel még egy házat sem. Be kell látni, hogy minden szakmához elengedhetetlenül ész kell. Érdekes, ha egy név előtt megjelenik Dr. előtag, akkor vannak, akik már rögtön hasra esnek, mert azt feltételezik, hogy a titulus megszerzője milyen okos, nagy tudós. Ha azonban esetleg az is ott lenne mellette, hogy az illető doktori disszertációjának tárgya mondjuk a dél-amerikai nyílbékák násza volt, akkor bizony sokan elgondolkoznánk ennek a tudásnak hasznosságáról. Persze van olyan hivatás is, amely esetén a kuncsaftok szájtátva várják még a kezdő kezek munkálkodását is. (pl. fogorvos)
Azt is jól tudjuk, hogy egy iskolát el lehet végezni ötössel is és kettessel is, így elég nagyok lehetnek a megszerzett tudásbéli különbségek. De ez nem minden, mert sok múlik azon is, hogy a végzettség megszerzése után következő évek a tapasztalatszerzés, az önfejlesztés évei lesznek-e, vagy csupán az emberi ego gőgjének megnyilvánulásai. Mert a tudás is olyan, mint a megtakarítás, ha nem teszünk hozzá, akkor bizony hamar csökken az értéke, elavul, felemészti az infláció. Leggyakrabban sajnos a kevéshez nem raknak semmit, mert a pusztában a kupac is hegynek látszik.
A mondás szerint a jó pap is holtig tanul, bár én még egy néhai lelkész fejfáján sem olvastam, hogy a tanulmányait befejezte, de el tudom fogadni ezt a megállapítást. Ennek a megállapításnak kapcsán érdemes kicsit megállni és górcső alávenni a lelkészi hivatást is a kötelező tisztelet mellett. Először is, szerintem minden ember, aki képes a nagyközönség elé újra és újra kiállni, az kisebb vagy nagyobb mértékben, de exhibicionista, mert anélkül nem megy. Egy félszeg nyusziból, aki minden beszéde előtt gyomorgörcsöt kap az idegtől, soha sem lesz nagy szónok. Tehát eleve adott némi exhibicionizmus a lelkészek esetében is, ugyanakkor az ő hivatásuk eléggé magányos pálya. Sajnos nem igazán van kidolgozva számukra a visszacsatolás megfelelő rendje, pedig úgy vélem, szükség lenne rá. Persze tudjuk, hogy nem lehet mindig a topon lenni az igehirdetésben, de ha a rossz, a selejtes is pont annyit ér, mint a jó, az emberi gyarlóság miatt ki fog a jóra törekedni, hiszen az plusz munkával, sok felkészüléssel, azaz nagyobb erőfeszítéssel jár!? Az egyházi közegben a hallgatóság jó része meg van győződve arról, hogy a saját lelkipásztorának a prédikációi jelentik a sztenderdet. Nem egyszer megfigyeltem Uram bocsá’ unalmas, tartalom nélküli ünnepi beszédek, felszólalások, prédikációk alatt, hogy lelkészi elöljárók, egyházi méltóságok, milyen rezzenéstelen arccal képesek végighallgatni a semmit. Lefogadom, hogy a pókerasztalnál ez a képességük aranyat érne. Pedig valószínű, hogy ők még jobban szenvednek, mint mi, laikusok, mert minden szakma tudója, mestere jól látja, milyen az, amikor egy műkedvelő szakbarbár ügyködik valamin. Sír a szerszám, csendes a kín, pedig az alapanyag makulátlan, de a produktum … És a végén ritka, mint a fehér holló, aki reálisan értékelné a végeredményt. Mindig mindent megköszönünk, mindent és mindenkit megdicsérünk. Persze meg lehet ideologizálni, miért tűnik úgy, hogy az egyházban mindig minden igehirdetés, ünnepi beszéd, felszólalás, műsor csak szép és jó lehet. Talán a kelleténél is jobban megtanulta mindenki a magyarok közmondásos igazságát, hogy “szólj igazat, és betörik a fejed”. Egyszerűbb csendben maradni, amit türelemnek, jóindulatnak és jó reménységnek szoktunk nevezni. A publikum meg sokszor lábbal vagy épp a perselypénzzel szavaz.
Számomra az a jó igehirdetés, mikor a prédikátor az igéből jövő gondolatokat, mint megannyi kis magot el tud ültetni a fejünkben a szívünkben, hogy azok aztán ott érlelődjenek és fejlőjenek. Ezek a gondolatok újabb és újabb gondolatokat teremtenek, melyek kézzelfoghatóak, egyszerűek és mégis csodálatosak, mert életté válnak. A világban kevesen látják meg a csodákat, hiszen állandóan futni és rohanni kell. Többnyire inkább rálépünk egy-egy virágra, mintsem lehajolnánk hozzájuk, mert üldözni kell az aktuális délibábunkat. A látást is tanulni kell, mert nézni mindenki tud, de a valóságot meglátni már sokkal kevesebben. Az is igaz, hogy aztán ennek egy-egy szeletét jól megragadni, világosan megfogalmazni, és befogadhatóan elmondani sokkal nehezebb, mint sem a jól bejáratott, támadhatatlan klisékkel operálni, a semmit ragozni, dagasztani. Ha egy ajándék esetében folyamatosan csak a csomagolásra hívják fel a figyelmet, de a hallgatóság sosem kapja meg azt, sőt azt sem tudja pontosabban, hogy mi is van legbelül, gyorsan lankadni fog a figyelme. Könnyen elveszhet, megkophat az ajándékról szóló örömhír, és nem marad más, csak a „nesze semmi, fogd meg jól”, arra meg felesleges időt pazarolni.
Kedves bibliai könyvem, a Példabeszédek könyve 25. részének 11. verse szerint „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” Számomra ez azt jelenti, hogy a jó időzítésű, az alkalomnak megfelelő és a hallgatósághoz elérő igehirdetés, megszólalás ma is igazi kincs, amit meg kell becsülni és amire törekedni kell.