Site icon Meg van írva

Mire jó a fájdalom? – szerintem …

Megpróbálok a saját tapasztalataimnál maradni, és nem ideológiákat gyártani. Már csak azért is, mert nagyon nem szeretem a végtelen terülésű, megélés nélküli látszatbölcsességeket, amiket, ha magadra akarsz venni, sehogy sem fognak passzolni rád. 
Szóval, mire jó a fájdalom?

Azt vettem észre, hogy helyre zökkenti egy kicsit a gondolkodásmódunkat és a szemléletünket. Szembesíti az embert az élet tökéletlenségével és múlandóságával. – Tervezed a napod, dédelgeted az álmaid, közben görgeted a rettenetlavinát a képernyőn, és mint egy kívülálló, úgy nézel mások eléd ömlő fájdalmára. Közben a háttérben folyamatosan fut az önvédelmi program, hogy a saját életedről igyekezz elhinni, hogy az egy másik, egy törhetetlen világ része, ahol ilyesmik nem történnek. 

A fájdalom személyes megélése beletesz a valóságba, és érzékenyebbé tesz mások fájdalmára. 

Manapság a világ, a média hatására hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az élet célja nem más, mint megszerezni, megélni a sok jóból jó sokat, és ha lehet, még annál is többet. A cél az élvezet minden mennyiségben, és a szenvedés teljes kiiktatása. Persze nem meglepő módon, van rá keresztény rezonancia is. Egyik oldalról a bővölködés teológiája, másik oldalról a minden gyanús, ami jólesik szemlélete.

Isten nem szenvedésre teremtette az embert. A szenvedés az Istentől elszakadt létezés sajátja, ami emlékezteti az embert a valós helyzetére. Amikor az ember a szenvedést teljesen kiiktatja, félrevezeti magát. Mintha a fogfájásnál nem fogorvoshoz menne, hanem helyette felszívna egy csík kokaint. Viszont azt gondolom – nem biztos, hogy jól -, hogy miután az ember már tudja, hogy hol van, és elfogadja a Jézusban felkínált kegyelmet, megváltozik a helyzete. Nem kerül ki a világból, de köze lesz ahhoz, amiből a bűneset után kikerült.

Megadatott, hogy a második gyerekemet csaknem fájdalom nélkül szülhettem meg. Miközben a rám kapcsolt fájásmérő műszer maximális mértékű összehúzódási fájásokat mutatott a vajúdás alatt, semekkora fájdalmat se éreztem. (Nem voltam érzéstelenítésben.) Tette a testem a dolgát, anélkül, hogy szenvedést okozott volna. Közben pedig egy mondat szólalt meg újból és újból a fejemben: Én hordoztam el fájdalmaitokat. – Nem tudtam, hogy így lesz, az első szülésem után nem erre számítottam, és nem is igen hittem benne, hogy ilyesmi megtörténhet. Meglepetés ajándék volt. Pillanatnyi betekintés az eredeti tervbe. – Azóta sokszor éltem már át fájdalmat, és ha épp átélem, elfogadom, hogy az életem része. Hogy el ne bizakodjam.

Összegzésképpen: a fájdalom megmutatja az embernek a valós, Istentől elszakadt állapotát, a Hozzá visszatérő ember számára pedig féket jelent, hogy el ne bizakodjon.

És mire jó még?
Azt hiszem, a fájdalom megmutatja, hogy kinek számítasz és kinek nem. Akinek igen, azzal megerősíti a szövetségeteket, akinek nem … nos, hát igen … nem könnyű tudomásul venni, de tulajdonképpen hasznos információ ez is. 

Aztán engem a fájdalom vitt közelebb annak a meglátásához, hogy semmi sem olyan nagyon fontos, hogy fontosabb lenne az embernél, az ember életénél. És hogy szabad hibázni, hogy nem rajtad múlik minden, és hogy élhetsz csak úgy, a tüdődbe szívott levegő friss illatáért, a víztükrön vibráló napsugarakért, és a kék ég végtelenségéért, mert neked lett, a tiéd, és hogy jól is van ez így. De ezt már, csak miután elmúlt.

És azt hiszem, van még valami, amire jó. Amihez ezek a múló, vagy leküzdhető fájdalmaink kevesek. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a hosszan elszenvedett fájdalom átteszi a tekintet oda, ahol már nem lesz. Apukám agóniájában láttam ezt. Ahogyan a nehezen telő napok alatt, egyszer csak átkerült a hangsúly odaátra. És béke lett. Egyre inkább. Egyre halkabban. Egyre szebben. És az utolsó pillanatban nem letört, nem kiszakadt, hanem, miután végigment az úton, reményem szerint, felvétetett. 

Exit mobile version