Először is le kell szögeznem, hogy az emberiséget nem lehet egy eminens diákhoz hasonlítani, mert sajnos semmit nem tanul az elődök hibáiból, sőt inkább szereti még tetézni is azokat. Mi is valójában minden háború célja, mit is akarnak elérni vele? Ha röviden akarok válaszolni, akkor három szóban össze is tudom foglalni a lényeget: hatalmat, javakat és területet szerezni. Ezek azok a fő célok, amit a háborúba bocsátkozók el szeretnének érni akár külön-külön, akár egyszerre. Ezeknek a vágyaknak a beteljesedéséhez rengeteg pénzre van szükség, ezért befektetőket kell toborozni, akik aztán osztozni fognak majd a koncon is. De az is előfordul, hogy maga a tőke szítja a viszályt.
A XVII. században élt hadvezér és hadtudós Montecuccoli is cáfolhatatlanul megfogalmazta már régen, hogy a háborúhoz 3 dolog kell: pénz, pénz és megint csak pénz. Ha megvan a tőke, akkor még egy dolog van hátra: ideologizálni kell a társadalmat. Ellenségképet kell kreálni a tömegeknek, hogy egyértelműen lássák, kik is „igazából” az ő nyomorúságaik fő okozói. A belviszály keltésénél célszerű a fennálló társadalmi rendszert hibáztatni és bomlasztani, és a hatalomban lévőket, mint kizsákmányolókat elítélni. A külső viszálykeltésnél fel kell erősíteni a múltban szerzett sérelmeket, hangoztatni kell a jogos visszavágás lehetőségét, illetve azt, hogy ha most mi nem támadunk, akkor a másik fog bennünket megtámadni. Természetesen ezután nem árt az ellenséget kigúnyolni, démonizálni és megtestesült ördögként láttatni. A háborús retorikai misztikumhoz hozzátartozik az is, hogy a sajátjaink természetesen mindig a jó ügyért harcolnak, és így nem is érheti őket semmiféle baj.
De mi is történik valójában a harctereken? Az emberek elállatiasodnak, gyilkolnak és pusztítanak. Egy vezérelv marad csupán: vagy ő öl meg, vagy én ölöm meg őt. Sokszor megesik, hogy aki békeidőben jelentéktelen hatalommal bír csupán, az annál nagyobb élvezettel és kéjjel szolgálja a gonoszt, ha a háborúban végre valamicske hatalomhoz jut. Az állatok az életük fenntartása miatt ölnek, de az emberek időnként puszta élvezetből is. Azért, mert végre alkalmuk nyílik rá, hogy kiéljék a civil körülmények között nem tolerálható, elfojtott agressziójukat.
A háború elkezdéséhez a pénzt a befektetők (a tőkések) biztosítják. A kormányok adják a fegyvert az egyes nemzetek kezébe, míg a nemzet a fiait küldi a frontra. Egy forradalom esetén a közbenső résztvevő értelemszerűen kimarad a gépezetből.
És mi történik a háború végén? A hatalmi struktúrák vagy elérik a céljukat, vagy megdőlnek, ledöntik őket. Ez utóbbi esetben persze a főkolomposok igyekeznek időben lelépni, míg van rá lehetőségük. A befektetők kamatosan kapják vissza a pénzüket, mert a háborúnál nincs nagyobb üzlet a világon. A pénz, az üzlet uralta kapitalizmusban nem megvetendő tény, hogy a szembenálló felek mindegyike egyaránt hatalmas összegeket fizet a fegyverekért, és a profit, bárhonnan származzon is, végtére is csak profit marad. A nemzetnek meg nem marad más, mint a gyász. Keresheti eltűnt fiait, az apákat, a gyermekeket, a testvéreket, de mind hiába, mert azok már valamelyik jelöletlen tömegsír alján nyugszanak névtelenül, vagy fekete zsákban érkeznek haza. Az életek mellett elpusztul minden, amit a civilizáció vívmányként létrehozott. Házak, otthonok, melyek akár több generáció munkájával épültek fel, semmisülnek meg, lesznek rommá. Arany többek között ennek a fájdalomnak is hangot ad A walesi bárdok című versében:
“Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
A pénzvilág emberei a háború után aztán újra előkerülnek, mert fel is kell építeni mindazt, amit előtte leromboltak. Ők azok, akik most is szívesen adnak pénzt az újrakezdéshez, de persze jó kamatra. És ami esetleg megmaradt még a pusztítások után, arra azonnal igényt is formálnak (pl. az ásványkincsek). Így kerül egy nemzet az adósság börtönébe, gyarmati sorba. „Mert nem a szegényeket nem lehet jóllakatni, hanem a gazdagokat, mert nekik semmi sem elég.” (Teréz anya)
Ilyenkor mindenki felteszi a kérdést, hogy hol van Isten, és miért engedi mindezt, hogy így alakuljanak a dolgok. Isten itt van ebben a világban, csakhogy az emberek a nekik adott szabad akarattal folyamatosan visszaélnek, és egy olyan kiváltságosok által uralt struktúrát alakítottak ki, amiből minduntalan kizárják a Teremtőt.
Akkor hol is van Isten? Csak ki kell menni a természetbe, és láthatjuk a Teremtő munkálkodását, ahogy életre kelti a teremtettséget. A tavaszi nap első sugaraira kikandikál a hóvirág a földből, a fák felébrednek téli álmukból, és nyújtóznak egy nagyot. A természet nem vesz tudomást a gyarló, hatalmaskodni akaró emberről, mert az Úr belé kódolt parancsolatát követi, igazán ismeri az élet üzenetét.
A jelen sajnos ismét a háborúról szól, mert a jól fizetett izgatók, bérencek már egy ideje javában szítják a békétlenség tüzét. Muszáj kiprovokálni egy III. világháborút, muszáj nekünk ebbe belekeveredni? Ha atomháború lesz, márpedig ennek megvan sajnos a reális veszélye, nem lesznek győztesek, csak teljes világégés, mely az emberiség maradványát visszarepíti a kőkorszakba. Vagy vannak, akik már rég erre az eshetőségre készültek fel? Vannak atombiztos bunkerjeik túlélő készletekkel, és úgy gondolják, bármi is jön, nekik nem eshet bajuk? És vajon kik is ezek?
Azt halljuk folyamatosan, hogy fegyvereket kell szállítani a frontra az ukránoknak, hogy tovább tudjanak harcolni katonáik az orosz agresszorok ellen, és így vége lesz a háborúnak. Pedig közben csak a fegyvergyárak haszna nő, mert minél hosszabb az öldöklés, annál nagyobb a profit. Kit érdekel, hogy az áldozat is több?! Azokból az irányított lázítókból (politikusokból, médiamunkásokból stb.) is egyre több van, akik mindig saját biztonságos közegükből, kuckójukból hangoztatják, hogy kiknek mit is kellene tennie ebben a háborúban, és másoknak milyen áldozatokat kellene hozni. Nos, ezekből a díszpintyekből kellene rohamosztagot képezni, és kivinni őket a tettek mezejére, hogy végre a „hős szájkaratékák” megmutathassák elkötelezettségüket és tudásukat a fronton, ahol a fegyvereik és az ágyúik dörögnek, és rakétáik, gránátjaik repkednek. Persze a finanszírozóikkal együtt. “Csak egy éjszakára vigyétek el őket” – javasolta már Gyóni Géza is. Ezzel a módszerrel, – úgy gondolom –, talán soha többé nem törne ki újabb háború a világon.
Most sem a háborúról kellene írni, ha nem állnánk ott a küszöbén. Hiszen amikor e sorokat írom, éppen nőnap van, ami az életről szól, nem pedig a pusztulásról. Márpedig az élet Isten legcsodálatosabb adománya. Utólag is Isten éltessen minden életet adó és életet megszépítő lányt és asszonyt!
