Interjúztam egy olyan látássérült hölggyel, aki amellett, hogy már nem lát, egyébként világutazó. Nagyon érdekelt, hogy mégis hogyan nézte meg Indonéziát, Párizst, Rómát, Szíriát… A hosszú interjúból leszűrhető rövid válasza az, hogy mások által. Egyrészt igyekszik olyan baráttal utazni, aki vállalja, hogy audio-narrálja neki a világot, másrészt amit lehet, azt tapint, szagol, hallgat és érez. Az ország túlcsücskéről származó látássérült barátnőjével kettesben is nekiindulnak időnként várost nézni és várakozókat, arra járókat szólítanak meg: mit látnánk itt, ha látnánk?
Sokszor beszélünk gyülekezeti akadálymentesítésről, de ennél jobb allegória nekem nem kell arra, hogy mi is lenne a misszió tulajdonképpen. Láttatni azzal, aki nem lát, hagyni, hogy rám támaszkodjon, amíg benne belül is megszületik a teljes kép. Megkeresni azokat a szavakat, elmondani azt a hatást, ami minket ért, hogy az valaki más számára is valósággá válhasson annak ellenére, hogy nem ő érzékeli.
Fontos a hitet olyan ember számára megfoghatóvá tenni, aki egyelőre, vagy pont már, vagy legalábbis épp abban a pillanatban nem hisz. Akár annyival, hogy az ember elmondja a saját motivációit.
„Hát figyelj, nem kétlem, hogy sok mindent éltél meg Hellinger-féle családállításon, meg Acces Barson, de én ettől két okból is ódzkodom: egyrészt ha működik is, nem tudom mitől működik, másrészt én a válaszaimat nem mástól, az Istentől várom. Lehet, hogy nem vagyok kevésbé nyomorult, mint az, aki jósról angyallátóra rohan, de az, akinél a válaszom van, az különb ezeknél.”
Vagy, hogy egy fesztivál lebonyolítójaként nem csak annyit mondok el, hogy micsoda sziporkázó rendezést hajtott végre a csapatom, hanem hogy velünk volt az ég is, hiszen körbe vihar volt, de pont itt a gyerekek felett nem, és a pár szüleitől elkeveredőnek is sikerült kisebb csodák által visszatalálni.
És talán a közeli szűkös és a tágabb perspektívájú politika és gazdaság lesújt, de nem kell ám feladni, meg kizárni, hiszem, hogy efölött is ott van a teremtő, aki ellenére nem történhet semmi.
Ezek aprócska hitvallások, de kihallatszik belőlük az, hogy az életnek létezik egy másik síkja is, túl a napi gondon, betevőn, örömökön. Aki szeretné látni, amit nem lát, aki látássérültsége tudatában sem zárkózik be, hanem akarja legalább mások által látni, vizsgálni a világot, annak ez kincs. Miközben valljuk be, vállal kockázatot, eleshet, kirabolhatják, vezethetik rossz helyre. Nagy megelőlegezett bizalom, ha valaki akar látni rajtunk keresztül.
A látássérült hölgy megemlített hálás hangon egy-két embert, aki „olyan láttatóan beszél”, hogy öröm hallgatni. Tanulnunk kell ezt a láttató beszédet, hihetően hinni. Hogy akinek még nem adatott meg a hit ajándéka, az előtt vonzóvá lehessen. Hogy kérje, mint a látássérült az idegen vezetést:
Itt mit hinnék, ha hinnék?
