Lelkészként olyan sok igazságot kimondunk. Rendben is van ez, hiszen – többek között – ez a dolgunk. Bizonyságot tenni arról, aki azt mondta magáról, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14:6.) Bízunk benne, hogy amit mondunk, az segít megtalálni és járni az életre vezető utat. De vajon mi magunk hogy vagyunk a kimondott igazságokkal? Hogy vagyunk például most, a készülődés idején? – Nyitva hagyom a kérdést.
A felmenőim között nem volt egy lelkész se. A szüleim bibliaolvasó, imádkozó emberként is inkább belső ügynek tekintették az Istenben való hitet, amit magunkban és a tetteinkben élünk meg. Talán soha nem hallottam tőlük a nevelésemet célzó bibliai idézeteket. Másként, saját magukon átszűrve fogalmazták meg az igazságnak azokat a mondatait, melyek lelki munícióként bennem élnek a mai napig.
Apukám, ha látta rajtam, hogy valamire nagyon ráfeszülök, azt szokta mondani, hogy „Úgy fogadd a napokat, ahogy jönnek!” Ha valamiből rossz jegyet kaptam, akkor azt mondta, hogy „A jó jegy, meg a rossz jegy is csak egy visszajelzés, egyiktől se kell a falnak futni.” Anyukám, ha úgy érezte, hogy túlságosan kézben akarok tartani mindent, akkor csak annyit mondott, hogy „A Szentléleknek is hagyjál valamit!” És mert olyan vagyok, amilyen, számomra még ma is aktuálisak a mondásaik.
Amúgy nem könnyű dolog nevelni, tanítani. A legtöbb embernek már fiatalon elege van a sok igazságból. Vagy tele van a poharuk a maguk igazával. Teli pohárba pedig hiába tölt az ember. A legtöbben olyankor jönnek igazságért, tanításért, amikor valami miatt kilöttyent a pohár fele. Mert – mondjuk – botlottak egy jókorát. Így van ez. Ilyenek vagyunk.
Én is többször futottam bele abba, hogy pár órán belül szembe jött velem az, amiről prédikáltam. Egy helyzet, amiben nekem kellett, vagy kellett volna alkalmaznom azt, amiről beszéltem. Mintha Isten feltette volna a kérdést, hogy „Na, és te hogy vagy ezzel?” Nem büszkélkedhetek. De hálás vagyok a botlásaimért, sőt, még a hasra eséseimért is, mert nélkülük – úgy vélem -, elviselhetetlenül öntelt és szigorú lennék. Így viszont sokszor frissült a poharam.
Az ember idővel rengeteg visszataszító, mély csalódást és fájdalmat okozó emberi gyarlósággal találkozik, esetenként egészen közelről is. Jó okkal válhat csalódottá, haragot hordozóvá, esetleg ítélkezővé. Viszont idővel az ember egyre jobban megismeri önmagát, a maga gyengéit, és meglátja azt is, hogy semmi se lett csak úgy magától, hanem minden előtt volt valami. Mindenki életében.
Mit mondjunk tehát? Az igazat? Ami a mi mértékeink szerint az? Vagy beszéljünk inkább Arról, aki azt mondta magáról, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet”? Egyre inkább Róla szeretnék beszélni. Csak Róla. Arról, hogy bár nem volt utunk az életre, Ő lett az utunk. Arról, hogy bár mindannyian méltatlanok vagyunk az életre, Ő a magáét adta nekünk. És arról, hogy bár közünk nincs az igazsághoz, Ő ránk ruházta a maga igazságát. És mindenekelőtt azoknak akarom ezt mondani, akik a legkevésbé akarják hallani.
De még ennél is jobban szeretnék csendben maradni. Nem mondani semmit, csak úgy élni, hogy ha néha mégis beszélek Róla, ne kérdezze senki, hogy „Pont te mondod?!”