Irtó nehéz téma. Mitől élet az élet, mitől méltó, ki viselhet olyan mértékű felelősséget, hogy kimondja, lehet rövidíteni a szenvedésen? Sok kérdés és lassan úgy érzem, csak az elvakultaknak van rövid válasza. Bölcs egyházvezetők, nagy teológusok sem feltétlenül értenek egyet egymással, óvatosan, alázattal és imával állnak a kérdéshez, mert érzik, hogy itt olyan dologban feszegetjük Isten akaratát, ami az ő felségterülete, és nehéz látnunk, pontosan miben is rejlik ebben az esetben a felebaráti szeretet. A szenvedés rövidítésében vagy kísérésében?
Nagyon érdekes volt jogászt és orvost hallgatni a passzív eutanázia témájáról, akik szemszögeiből kiderül, sokkal hétköznapibb a dilemma kicsiben, mint gondolnánk: például a szükségtelen beavatkozások szintjén. Sokszor a jogi kikezdhetetlenség miatt, hogy a későbbi gyászoló perelni ne kezdjen, utolsó stádiumos betegeken is elvégeznek sokszor olyan beavatkozásokat, melyek már szükségtelenek, legalábbis a fennmaradó idő kontextusában, sőt még akár árthat is azzal, hogy a pácienst miattuk nem úgy látogathatja a hozzátartozó, ahogy szeretné. Az orvosok félnek, mert akinek a nevét egyszer összemosták csak közelről is mulasztással, vagy bármi olyan árnyékával, ami hozzájárulhatott az illető halálához, még ha a jog később az ő javára dönt is, mérhetetlen kárt okoz a neve, hitele szempontjából. – Ha páciens kérte, hogy beavatkozás már ne essék rajta, akkor az ilyen esetben orvos ellen még vádemelésig sem jutottak ügyek – mondja a jogász. – Viszont hiába nem jutott, így is megtört annak a háromnak is a karrierje, akikkel kapcsolatban az eddig felmerült – fűzi hozzá a sebész.
Azóta őrizgetem a hangfelvételt és szeretném megírni a beszámolót róla, de annyira összetett és mély, ezt a témát nem lehet elsietni, összecsapni, súlya van, és talán magam is távol tartom magamtól kicsit… Egy szó, mint száz, nem készült még el.
De sokat tanultam az orvosszakértők konferenciáján zajló beszélgetésből: egyrészt, hogy tényleg annyira sokoldalú a téma, amit avatatlanként, egyik cipőben sem járva – sem a szenvedőében, sem az érte felelős orvos/gondozóéban, végképp nem az ezeket a helyzeteket helyén értő és ítélő Istenében – fel sem tudunk becsülni.
Másrészt, hogy új tabut avattunk: a halál megszűnt az lenni, helyébe a szenvedés lépett.
Már nem attól félünk, hogy nem leszünk: hívőként ugyanis ehhez az állapothoz komoly remények fűznek, ateistaként pedig a megnyugvás feltételezése. Amitől ma a legjobban félünk, az a szenvedés. Nem is csak a fájdalom, és a funkcióink elvesztése, de az is, amit a személyiségünkben okoz, hogy kifordít magunkból.
De ki lehet-e irtani, el lehet-e kerülni, ki lehet-e radírozni?
Kétségkívül rengeteg fölösleges szenvedés van a világon, ami mindannyiunk szegénységi bizonyítványa, mulasztása, bűne. Rengeteg hajléktalanunknak például mentális segítségnyújtásban kellene lennie és nem fedél nélkül. Ha már január végéhez közeledünk: az, hogy egy olyan bibliai időkből származó betegségre, mint a lepra még nem nyújtottunk társadalmi szintű megoldást, miközben detektálták a kórokozót és a gyógyszer is rendelkezésre áll már húsz éve, na az abszurdum.
Bőven van tennivalónk ezeken és hasonló területeken.
Ugyanakkor nem tudok szabadulni egy gondolattól: hogy mennyi értéket adott nekünk egy Edit Eva Egger, egy Victor Emanuel Frankl, egy Gulácsy Lajos, vagy akár Nick Vujcsics, vagy Visky András. A szenvedésük, életük terhe és nehézsége tömegek számára lett később áldássá. Isten használta, máig használja őket, és mindazt, amit megéltek, és amit a szenvedésből leszűrtek. Az ő szavaik nem üresek, hitelesség pecsételi őket, tudjuk, hogy nem fotelkényelmes életből írnak, beszélnek, hirdetnek igét. Természetesen ez nem igazolja a szenvedés szükségességét, sem azokat az embereket, akik az elnyomó rendszereket fenntartva előidézték ezeket a helyzeteket.
De úgy látom, a szenvedés megtapaszalása a személyiségfejlődés része, amin akik túljutottak, sokan utólag azt vallják, többek lettek általa. Nem lehet cél, vagy valami mű modoros nimbusz a szenvedés, de ha már így adta ki a történelem, az egészség, a körülmény, akkor ezek az emberek Istennel együtt kihozták ebből mindazt, amit ki lehetett.
Tudom ugyanakkor, hogy összehasonlíthatatlan az eset: felettük nem hangzott el egy lassú gyógyíthatatlan betegség diagnózisa, amiből nem lehet visszajönni úgy, mint a gulágról. Tegyük hozzá, hogy a haláltáborokban sem biztos, hogy hitték, hogy van holnap… Szintén az igazságügyi orvosszakértők találkozóján megszólaló Karasszon Istvánnal vagyok egy állásponton: felteszem a kezem és sírok – mondta.
Hogy mit látna jónak Isten ebben az adott helyzetben? Ötletem sincs. Hiszem, hogy Isten az életet ajándéknak szánta. Hiszem viszont azt is, hogy az ő illetékességi köre, mert én sem újat készíteni, sem elvetett életből visszaadni nem tudok. De mindenekelőtt hiszem, hogy neki van ide, erre az esetre is gondolata, amire jó lenne közös imádságban valahogy rátapintanunk. És abban is biztos vagyok, hogy ahogy Jézus könnyekre indult Lázár halála felett, Isten maga is szomorú Dániel szenvedését látva. Ez két dologra kell indítson bennünket, egyrészt alázatra, másrészt arra, hogy ahol kérdőjelek nélkül segíteni tudunk, lépni a szenvedés ellen és enyhíteni, ott tegyük, csatornázzuk oda az itteni tehetetlenség érzését.
És abban is biztos vagyok, hogy Isten annak örül, ha együtt érzünk, együtt sírunk a bajban lévővel, annak viszont kevésbé, ha egymást kioktatjuk, leszóljuk és megítéljük az ügy apropóján. Úgyis mind csak a magunkéból szólunk, emberbarátnak tűnő, vagy kemény bibliaismerőnek tűnő érvek mögött bújtatva a saját félelmeinket, sérültségeinket. Okoskodás és ítélkezés helyett, elengedve érveinket és indulatainkat, a legjobb lenne Isten elé vinni Karsai Dánielt, és a vele egy sorsúak életét és halálát, szenvedését és méltóságát. Mert míg mi csak vitázni és lamentálni tudunk felette, addig ez az egész Isten kezében zajlik, aki jó fazekasként még akár át is gondolhatja a tervet, de legalábbis érti, tudja a korong játékszabályait.