Csodáljuk a hegyeket, mert olyan magasak és olyan hatalmasak. Mi pedig olyan kicsik vagyunk a lábaiknál és olyan törékenyek. Sokszor fel sem látunk a tetejükig, mert az ég felhői paplanként betakarják őket. Bár ők sem halhatatlanok, de az emberi élettartamhoz képest szinte örökkévalók. Nagy küzdelemmel jár a megmászásuk, meghódításuk, mely mindig csak pillanatnyi dicsőséget hozó tett a többi síkvidéki ember előtt, akik inkább megkerülik ezeket az óriásokat.
Milyen érdekes, hogy a hegy teteje és alja, a két végpont mennyire más gondolatokat hoz elő az emberből. A hegytetőn így vélekedünk: „Itt közelebb vagyok a Teremtőhöz, hiszen az egész világ a lábaim előtt hever, miközben felettem már csak az ég van. Alattam szemmel alig, vagy egyáltalán nem láthatóan hangyaként nyüzsögnek az emberek.” A hegy aljánál azonban fordul kép: „Kisemberként még kisebbnek érzem magam, innen a hegy még nagyobbnak tűnik. Azt végképp nem látom, mi van a tetején, hatalmas tömege nyomasztóan hat rám.”
Most akkor hol is vagyunk? Mekkorák is vagyunk? Meg tudunk maradni csupán embernek, aki sem a magasságtól nem szédült meg, sem a hatalmasságtól nem ijed meg? Látni kell, hogy még a szelekkel dacoló bércek sem nyernek meg minden küzdelmes csatát. Van úgy, hogy bizony a hegyek is megsérülnek és harci veszteségeiket lavinákkal tudatják az alant levőkkel. Eszembe jut Hofi Géza költői kérdése, mely a mai napig megválaszolatlan: „Ha fent dolgoznak, miért mindig alul kell vigyázni?!
Érdekes a párhuzam a kőgörgeteg és az emberi társadalom folyamatai között. Hiszen, ha fentről megindul egy kis hó vagy kő, a gravitációnak engedve gyorsulni kezd, miközben egyre több havat és/ vagy követ sodor magával. Nagyon sokszor látni, hogy egy prominens személy elmondja a maga beszédét, amit az alatta lévők rögtön harsognak is tovább. Ráadásul még meg is toldják, fel is erősítik a hallottakat, hogy ezért kellőképpen felfigyeljenek rájuk fentről, hátha leesik számukra is valamilyen zsírosabb falat. Ez már csak ilyen, hiszen a száj össze van kötve a gyomorral és sokaknál a telhetetlen bendő beszél a szájon keresztül.
Hogy mennyire hatással van a fent a lentre, hadd említsek egy hétköznapi történetet, aminek vállalkozóként magam is elszenvedője voltam. Magyarországon sokáig a Köjál (Közegészségügyi-Járványügyi Állomás) látta el és ellenőrizte az élelmiszeripart. Aztán megszületett az ÁNTSZ (Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat), majd 26 év után ez is megszűnt. Lett helyette az NNGYK (Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ), mely az NNK (Nemzeti Népegészségügyi Központ) és az OGYÉI (Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet) összeolvadásával alakult ki. Egyik új intézkedésként gyorsan ki is vonták a konyhákból az alumínium edényeket, mert a szakértők szerint azokból fém válhat ki, ami az emberi szervezetbe kerülhet és bajt okozhat. Érdekes, hogy ugyanakkor az alumínium tartalmú kozmetikumok a mai napig forgalomban maradhattak (sprayk, hintőporok és izzadásgátló dezodorok)
De ez még nem minden. Az 1970-es években kitalálták a HACCP rendszert (magyarul: Veszélyelemzés és Kritikus Szabályozási Pontok rendszere)az USA-ban, hogy fokozottan ellenőrizzék az asztronauták számára a világűrbe felvitt élelmiszereket, amely rendszer aztán később bekerült a nagyüzemi étkeztetésbe is. Természetesen ezt is át kellett vennünk, nekünk is alkalmazni kellett kis hazánkban, mert a „mindig lehet, sőt kell is szigorítani a szabályokon” elv érvényesült, amibe a levegőért kapkodó vállalkozások sokasága bele is bukott. Miért volt ez akkora gyomros? Csak egy kis fordítási baki történt. Az eredetiben ugyanis arról volt szó, hogy rozsdás edényben nem szabad főzni, ami ugye evidencia. De ezt – hogy, hogy nem – rozsdamentesnek fordították le magyarra, amivel egy pillanat alatt véget ért a hazai étkeztetést szolgáló konyhákon a zománcos és vasból készült edények kora. Jött a saválló edények és eszközök garmadája, mert csak azt lehetett használni, eladni.
Valami elindul fentről, és lent mindent letarol, mindent visz. Hányszor megesik ez akár kisebb, végig nem gondolt beavatkozások, apró hiba következtében is, a nagyokról nem is beszélve. Mert látnunk kell: a hegytetőkön is csak gyarló emberek állnak. Olyanok, akik – akárcsak mi az alant elterülő völgyekben – olykor megszédülnek a magasságtól, vagy éppen elvétik a lépést.
Amikor a fenti tévedések lavinaként zúdulnak alá, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a bércek felett van még Valaki. Isten az, aki minden jó és tökéletes ajándék szerzője, aki minden tiszta, jó és nemes szándék, minden áldás elindítója. De vajon az Ő jósága miért nem tarol le minden bűnt? Miért nem söpri el egyetlen szent lavinával a felfuvalkodókat, a szervilis bürokraták sorát, az emberi mulasztásokat, vagy épp az érzéketlenséget? Talán azért, mert az Ő országa nem erőszakkal, hanem szelíden érkezik, és ami jó Tőle indul, gyakran éppen rajtunk akad el: a mi büszkeségünkön, a mi a zsíros falatok utáni vágyunkon vagy épp sok-sok mulasztásunkon, melyek terhelnek bennünket Krisztushitünk hiteles megélését és megvallását illetően. A jóság, az isteni kegyelem soha nem letarol, hanem átformálná a szívünket, életünket, ha hagynánk. Amíg a földi „hegyek” között botladozunk, egyetlen dolog adhat reménységet. Az, amit a próféta így fogalmazott meg: „Mert a hegyek megrendülhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.” (Ézsaiás 54,10)
