Amikor a pandémia idején maszkot kellett hordanunk, nem láttuk egymás arcát. Pontosabban a tekinteteket igen, de a szájakat és az egész mimikát nem. Aztán lekerültek a maszkok és újra láthattuk a mosolyokat, a fintorokat és a mereven vagy feszülten összezárt ajkakat is.
Most olvastam, hogy Japánban, ahol egyébként is régóta igen elterjedt a maszkviselés, a népesség bő fele a járvány elmúltával továbbra is hordja önszántából a közösségi terekben. Csakhogy ez érdekes következményekkel járt:
A Covid ideje alatt nem igazán használtam az arcizmaimat – mondta egy 20 éves nő. Josida Himavari most egy „mosolyinstruktorhoz” jár, aki segít neki és „iskolatársainak” újra megmozgatni az arcizmaikat. Mosolyogni tanulnak. Hááát…
Tényleg érdekes. Nem tudom, hogy lehet-e tanulni az arcmimikát. Persze tanuljuk mindannyian csecsemő korunkban, szüleinktől, környezetünktől, ahogy a szóbeli kommunikációt is. Erre is igaz, hogy ingerszegény környezetben nem tud teljesen jól kifejlődni ez a képesség, de azért egy egészséges – vagy mondjuk úgy: neurobiológiailag átlagos – ember képes rá.
Az autizmus spektrumzavarban érintettek számára viszont – súlyosságtól függően – nehézséget okozhat érzékelni, illetve jól észlelni a testbeszédet, mimikát, gesztusokat, ezekből kiolvasni a másik érzelmeit, vagy ezekkel kifejezni a saját belső világot.
Pedig hogy mennyire fontos mindez a kommunikációban, jól jelzi, hogy az sms-ek világában és az internetes írásbeli kommunikációban hamar szükségessé és elterjedtté váltak először a szmájlik, aztán a mindenféle érzelmet, lelkiállapotot kifejező arcocskák. Valahogy kellettek a szavak mellé.
Persze tudjuk, hogy a mosoly nem minden, vagy nem mindig őszinte. Van műmosoly… Olyan működések, helyzetek, amikor egyesek felragasztják a fogpasztareklám mosolyukat, ahogy illik, vagy ahogy az munkahelyi, urambocsá kegyességi elvárás. És ez nem tükrözi, hanem sokkal inkább elleplezi a belső gondolatokat, indulatokat, esetleg épp a fásultságot. Aki ismer ilyet, tudja, hogy falra lehet mászni egy idő után az ilyen műmosolytól.
És azt is tudjuk, hogy vannak mogorva emberek, akiknek faarca vagy kekk, morc stílusa nagyon is érző, meleg szívet takar. Akiknek nem a mimikájuk, hanem sokszor az értünk való tetteik beszélnek igazán arról, hogy mi lakik bennük. Csak szépen meg kell tanulnunk így elfogadni és így tekinteni rájuk, ha nehéz is.
Gondoltam, megnézem, mit mond a Szentírás a mosolyról – miheztartás végett. Merthogy hirtelen egyetlen Ige sem jutott eszembe, mely ezt említené. No és azt találtam, hogy az újfordítású Bibliában egyetlen egyszer sem fordul elő ez a szó! A Károliban is csak egyszer. Nahát!
Ugyanakkor benne van, hogy „mindenkor örüljetek”. És hogy „örüljetek az örülőkkel és sírjatok a sírókkal”. Tehát az elvehetetlen, megkeseríthetetlen örömünkről igenis szó van, és az együttérzésre buzdításról is! Meg arról, hogy „ti vagytok a világ világossága” és a „föld sója”.
Ismerek hívő testvért, aki nagyon is tud sírni, érzelmileg érintődni bárki más bajától. De mégsem egy búbánat, mert gyakran ragyogó mosoly van az arcán, olyan igazi! Akivel jó együtt lenni, mert többnyire bárhova lép is be, ott szinte kisüt a nap. Ajándék ő is és ez a képessége is. Krisztusi.
Jézus arcmimikájáról nagyjából annyit tudhatunk, mint a konkrét emberi kinézetéről. Vagyis semmit. A drága evangélista testvérek ezt valahogy nem tartották fontosnak feljegyezni. Azt tudjuk, hogy sírt, Lázár sírjánál és Jeruzsálem felett, de tuti, hogy mikor az elveszett bárány, drachma megtalálásáról, vagy egy bűnös, de megtért élet miatti örömről beszélt, minimum mosolygott. Biztosan nézett tanítványaira is szigorúan vagy megrovón, de nyilván sokszor nagyon is szeretettel és mosollyal.
Én azt hiszem, tényleg kell tanulnunk mosolyogni. Nem hazug vigyorral, kenetteljes mosolygással, hanem egy önazonos derűvel és szeretettel. A másikért. Akkor is, ha épp – emberileg – nincsen kedvünk, mert a gonosz éppen meglopja az örömünket akárhogyan is. Akkor is, ha „nem olyan típusok” vagyunk. Mert a mosoly – vagy annak hiánya – üzenet.
Belső világról, reménységről, hitről, szeretetre való képességről, megajándékozottságról, igazi örömről, elfogadásról… ☺☺☺☺☺☺☺ Mert az önreflexió nélküli mogorvaságunk istentelen luxus.
